2015. január 4., vasárnap

Minden fejben dől el II.




Jó pár hónapig gondolkodtam azon, hogy egy korábbi csapatversenyen, a fiam által nehezen megélt helyzetet leírjam. Mi átbeszéltük, de egy másik versenyen, több szülőtől elhangoztak hasonló sérelmek (más egyesületből, de azonos versennyel kapcsolatban)
, amelyet az ő gyerekük nem fogadott el, vagy hátránya származott belőle.

Hogy mennyire igaz, az az állítás, hogy minden fejben dől el, az előző bejegyzésben, Kásás Tamás idézete is bizonyítja. Milyen szinten működik életünkben a fordított pszichológia, mikor kell ezt egy felnőtt embernek felismernie, egy gyereknek pedig megtanulnia, ha életében először hasonló helyzettel találkozik?

2014. év őszén, újabb országos, gyermek sakk csapatversenyre vittük a fiunkat. El kellett kísérnünk, mert a diétáját több napon keresztül, így tudtuk számára biztosítani. Egy nagyon kényelmes hotelben foglaltunk szállást, és a szomszédos étteremben reggeliztünk, vacsoráztunk. A napirendünk elég feszített volt, mert szinte az elsők között már ültünk a reggeli mellett, és elég későn jutottunk le a vacsorához. Ami teljesen összecsúszott, az éppen elért teaházzal (zárás előtt), amit a hotel vendégeiként térítésmentesen vehettünk igénybe. A reggelek már egy laptop előtt érték a fiamat, mert az egyéni edzővel az átküldött anyagokon dolgoztak, készültek. Napközben újabb elemzések, a következő fordulóra való felkészülések voltak.
Az egyesületi csapatokból, egy időben 6 fő játszhatott a versenyen, de erősorrend szerint beállítva, az első táblán a legerősebb, a hatodikon már a gyengébb képességű (ha ezt a csapatvezetők, edzők nem taktikázták ki, hogy hátra tették az erőseket). A fiamnak nem volt abban szerencséje, hogy ne az első táblára kerüljön, mert az élő pontszáma annyival volt magasabb a második táblán, vagy a csapatában lévő gyerekeknél, hogy ott nem játszhatott máshol.

Említettem, hogy a gyerekek tudás, és erősorrend szerint játszanak. Ez a tudásbeli különbség, az asztalnál töltött, játékkal folytatott időben jelentősen megmutatkozik. Míg az első táblánál két órát, vagy azt meghaladóan tartott egy-egy forduló, a hatodik táblán jellemzően 20 perc alatt befejeződött a játék. Ez hasonló életkorú gyerekeknél, elég jelentős különbség volt. Hiszen egy gyerekre jutó 10 perc játék után (itt azért a sakkozást és gondolkodást értem), a vereség után sokan a fél napjukat további játékkal töltötték, ami az udvaron való focizást, játszóterezést, gépezést, vagy bármit jelentett. Ennyi energia befektetés mellett, és pihenés után, nem volt probléma, a következő forduló újabb 10 percéhez leülni, akár 3-4 napon át sem. Másik egyesületből, szintén első táblán játszó gyerekek azt élték meg, hogy a csapattársaik a lejátszott rövid idejük, és vereségük után mekkora szabadságot kaptak, míg ők órákat ülnek, és nagyon nehéz pozícióból küzdenek azért az egy pontért, amit a csapatért akarnak szerezni, a legnehezebb játszmával, a legtöbb munkával. Melyik gyerek akarna ezek után küzdeni?

A sakk egyéni játék és küzdés, nem csapatsport, az egyén döntése nem oszlik meg a résztvevők között, de a teher sem egyenletes. Viszont mégis, ebben a helyzetben egy csapatról beszélünk, amiben mindenkinek a többiekért, a közös győzelemért, a legjobb eredményért és helyezésért kellene küzdenie!

A fiam nagyon nehezen viselte pszichésen a rajta lévő terhet, a folyamatosan kapott kihívásokat, és a naponta hosszú-hosszú órákat tartó partikat. Közben elemeztek, majd készültek a következő fordulóra. A problémák inkább ebből adódtak. A csapat soha nem lett közösen leültetve egy-egy forduló után. Nem egy vezető, edző által történt a hibaokok, eredmények elemzése. Az volt erre a válasz, hogy mindenkinek van edzője, tegye meg azzal. Hogyan? Így hogyan lehet csapatban együtt dolgozni?

Én elsőre azt mondtam, hogy pl. ott a magyar férfi kézilabda-válogatott. Azért hozom ezt a példát, mert pont egy időben, egy hotelben volt a szállásunk, az ő portugálok elleni mérkőzésének (Eb-selejtező), és a gyerek versenyének ideje alatt. Ebben a válogatottban az egyik játékos a világ egyik pontján a másik Európa másik pontján, a harmadik pedig a következő pontján játszik az év x napján, mert oda köti a szerződése. Azt valaki valós helyzetnek tartja, miután egy csapatnyi ember válogatottként elér bármilyen eredményt, legyen az vereség, vagy egy nyert meccs, azt nem fogja senki a válogatott részéről kielemezni? Majd ezek az emberek, egyénileg visszamennek ahhoz a csapathoz, ahol a megélhetésükért játszanak, és ott kielemzik a magyar válogatottként elért eredményüket??? Mert a nekünk címzett érvelés szerint, ez a logikus megoldás...

A bejegyzés címe, a minden fejben dől el témáról szól. Visszakanyarodok ide, mennyire így van. A verseny sokadik napján a fiam szó szerint besokallt, nem akart a hotelből, a verseny helyszínére visszamenni, az edzőnk messze volt, és mégis próbálta felkészíteni a következő forduló megnyitásának átnézésével. Hiába volt jó szándékú a segítség, ha a gyerek nem úgy működik, mint a felnőttek. Az én fiam olyan, hogy vagy tud valamit, vagy sem. Amikor tud valamit, az magabiztos tudás számára, de még ebből a pozícióból is veszíthet. Viszont, amit nem tud, azt feladja. Számára nincs középút, hogy belevág a bizonytalanba, és megpróbálja belőle a legkevesebb veszteséggel, a legtöbbet kihozni. Korábban egy bejegyzésben írtam arról, hogy a gyerekek a nekik mondott tényeket, nem kérdőjelezik meg, nem azt nézik, hogy az adott állítás igaz, vagy hamis. Nekik az a közölt információ.

Mint írtam, a gyerek besokallt. Nem tudott egy olyan megnyitást másfél óra megtanulni, az összes hozzáadott variációval (ami a butított változatban is 40 darab volt!), amit előtte nem gyakorolt keményen egy edzővel, napokig-hetekig. Nem azt mondom, hogy ez lehetetlen, de akkor egy 10 éves gyerek számára annak látszott (ami egy felnőtt számára minden probléma nélkül kivitelezhető megfelelő gyakorlással, tanulási módszertannal). Belebújt az ágyba, és magára tekerte a takarót, mint aki egy múmia. Ennél problémásabb csupán az lett volna, ha a magzatpózt veszi fel. Közben folyamatosan tartottuk a kapcsolatot az edzőjével, aki már csak poénra tudta venni a múmiás fekvést, hogy ez minden sakkozónál szinte normális állapot...



 Készülés a reggeli fordulóra... még reggeli előtt

Igen, de a gyereket nekem kellett kiszednem az ágyból, és visszavinni a versenyre! Mivel nagyon igyekeztünk, én is melléfeküdtem, és elkezdtünk hosszan beszélgetni. A vége ez a kérdés lett, nagy nevetgélésekkel:
-          Mi lenne, ha pókerarccal odamennél az ellenfeledhez, és közölnéd, hogy te ezt a megnyitást hetek óta gyakorlod, nagyon jó vagy benne?
Gondoltam, mit veszíthetünk???
A gyerek nevetett egyet, kikelt az ágyból, én pedig végigszáguldottam vele a várost, hogy a fordulóra odaérjünk!

A fiam odaült a másik játékos elé, akivel közölte azt, hogy ő milyen megnyitásokat ismer, a gyerek elrohant az edzőjéhez, elbizonytalanodott, az edző azt mondta, akkor fiam játssz mást, és az előnyből így lett hátrány. A fiam nyert, teljesen vesztes pozícióból.
A fentiek miatt, mert egy gyerek nem kérdőjelezi meg a kapott információ igazságtartalmát, mert fejben dőlnek el a dolgok, mert sok esetben sokkal jobban működik a fordított pszichológia...

A több napon át tartó versenyen, nem csak ebben az esetben jött ki saját erejéből, az általa problémásnak vélt helyzetből. Sajnos a csapat segítsége nélkül. Az utolsó forduló előtt a fiam már annyira fáradt és csalódott volt, hogy a korábban általam idézett Kásás Tamás történetet kellett elolvasnom részére, amiből erőt merített és mosolyogva tudott leülni, akár veszíteni is!

Ezután, a verseny után szomorúan tudjuk elmondani, hogy egy csapat nem attól lesz csapat, hogy mi a közös neve, egyforma pólóban jelennek-e meg a tagjai versenyezni, vagy sem, hanem attól, ha van egy vezető, aki össze tudja tartani a tagokat, és nem úgy kezeli őket, hogy ők a csapat egyhatoda. Létszámra igen, de a befektetett energia és tudás tekintetében nem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése