Jó pár hónapig gondolkodtam azon, hogy egy korábbi
csapatversenyen, a fiam által nehezen megélt helyzetet leírjam. Mi átbeszéltük,
de egy másik versenyen, több szülőtől elhangoztak hasonló sérelmek (más egyesületből, de azonos versennyel kapcsolatban)
Hogy mennyire igaz, az az állítás, hogy minden fejben dől
el, az előző bejegyzésben, Kásás Tamás idézete is bizonyítja. Milyen szinten
működik életünkben a fordított pszichológia, mikor kell ezt egy felnőtt
embernek felismernie, egy gyereknek pedig megtanulnia, ha életében először
hasonló helyzettel találkozik?
2014. év őszén, újabb országos, gyermek sakk csapatversenyre
vittük a fiunkat. El kellett kísérnünk, mert a diétáját több napon keresztül,
így tudtuk számára biztosítani. Egy nagyon kényelmes hotelben foglaltunk
szállást, és a szomszédos étteremben reggeliztünk, vacsoráztunk. A napirendünk
elég feszített volt, mert szinte az elsők között már ültünk a reggeli mellett,
és elég későn jutottunk le a vacsorához. Ami teljesen összecsúszott, az éppen
elért teaházzal (zárás előtt), amit a hotel vendégeiként térítésmentesen
vehettünk igénybe. A reggelek már egy laptop előtt érték a fiamat, mert az
egyéni edzővel az átküldött anyagokon dolgoztak, készültek. Napközben újabb
elemzések, a következő fordulóra való felkészülések voltak.
Az egyesületi csapatokból, egy időben 6 fő játszhatott a
versenyen, de erősorrend szerint beállítva, az első táblán a legerősebb, a
hatodikon már a gyengébb képességű (ha ezt a csapatvezetők, edzők nem
taktikázták ki, hogy hátra tették az erőseket). A fiamnak nem volt abban
szerencséje, hogy ne az első táblára kerüljön, mert az élő pontszáma annyival
volt magasabb a második táblán, vagy a csapatában lévő gyerekeknél, hogy ott nem
játszhatott máshol.
Említettem, hogy a gyerekek tudás, és erősorrend szerint
játszanak. Ez a tudásbeli különbség, az asztalnál töltött, játékkal folytatott
időben jelentősen megmutatkozik. Míg az első táblánál két órát, vagy azt
meghaladóan tartott egy-egy forduló, a hatodik táblán jellemzően 20 perc alatt
befejeződött a játék. Ez hasonló életkorú gyerekeknél, elég jelentős különbség
volt. Hiszen egy gyerekre jutó 10 perc játék után (itt azért a sakkozást és
gondolkodást értem), a vereség után sokan a fél napjukat további játékkal
töltötték, ami az udvaron való focizást, játszóterezést, gépezést, vagy bármit
jelentett. Ennyi energia befektetés mellett, és pihenés után, nem volt
probléma, a következő forduló újabb 10 percéhez leülni, akár 3-4 napon át sem.
Másik egyesületből, szintén első táblán játszó gyerekek azt élték meg, hogy a
csapattársaik a lejátszott rövid idejük, és vereségük után mekkora szabadságot
kaptak, míg ők órákat ülnek, és nagyon nehéz pozícióból küzdenek azért az egy
pontért, amit a csapatért akarnak szerezni, a legnehezebb játszmával, a legtöbb
munkával. Melyik gyerek akarna ezek után küzdeni?
A sakk egyéni játék és küzdés, nem csapatsport, az egyén
döntése nem oszlik meg a résztvevők között, de a teher sem egyenletes. Viszont
mégis, ebben a helyzetben egy csapatról beszélünk, amiben mindenkinek a
többiekért, a közös győzelemért, a legjobb eredményért és helyezésért kellene
küzdenie!
A fiam nagyon nehezen viselte pszichésen a rajta lévő
terhet, a folyamatosan kapott kihívásokat, és a naponta hosszú-hosszú órákat
tartó partikat. Közben elemeztek, majd készültek a következő fordulóra. A
problémák inkább ebből adódtak. A csapat soha nem lett közösen leültetve
egy-egy forduló után. Nem egy vezető, edző által történt a hibaokok, eredmények
elemzése. Az volt erre a válasz, hogy mindenkinek van edzője, tegye meg azzal.
Hogyan? Így hogyan lehet csapatban együtt dolgozni?
Én elsőre azt mondtam, hogy pl. ott a magyar férfi kézilabda-válogatott.
Azért hozom ezt a példát, mert pont egy időben, egy hotelben volt a szállásunk,
az ő portugálok elleni mérkőzésének (Eb-selejtező), és a gyerek versenyének
ideje alatt. Ebben a válogatottban az egyik játékos a világ egyik pontján a
másik Európa másik pontján, a harmadik pedig a következő pontján játszik az év
x napján, mert oda köti a szerződése. Azt valaki valós helyzetnek tartja,
miután egy csapatnyi ember válogatottként elér bármilyen eredményt, legyen az
vereség, vagy egy nyert meccs, azt nem fogja senki a válogatott részéről
kielemezni? Majd ezek az emberek, egyénileg visszamennek ahhoz a csapathoz,
ahol a megélhetésükért játszanak, és ott kielemzik a magyar válogatottként
elért eredményüket??? Mert a nekünk címzett érvelés szerint, ez a logikus
megoldás...
A bejegyzés címe, a minden fejben dől el témáról szól.
Visszakanyarodok ide, mennyire így van. A verseny sokadik napján a fiam szó
szerint besokallt, nem akart a hotelből, a verseny helyszínére visszamenni, az
edzőnk messze volt, és mégis próbálta felkészíteni a következő forduló
megnyitásának átnézésével. Hiába volt jó szándékú a segítség, ha a gyerek nem
úgy működik, mint a felnőttek. Az én fiam olyan, hogy vagy tud valamit, vagy
sem. Amikor tud valamit, az magabiztos tudás számára, de még ebből a pozícióból
is veszíthet. Viszont, amit nem tud, azt feladja. Számára nincs középút, hogy
belevág a bizonytalanba, és megpróbálja belőle a legkevesebb veszteséggel, a
legtöbbet kihozni. Korábban egy bejegyzésben írtam arról, hogy a gyerekek a
nekik mondott tényeket, nem kérdőjelezik meg, nem azt nézik, hogy az adott
állítás igaz, vagy hamis. Nekik az a közölt információ.
Mint írtam, a gyerek besokallt. Nem tudott egy olyan
megnyitást másfél óra megtanulni, az összes hozzáadott variációval (ami a
butított változatban is 40 darab volt!), amit előtte nem gyakorolt keményen egy
edzővel, napokig-hetekig. Nem azt mondom, hogy ez lehetetlen, de akkor egy 10
éves gyerek számára annak látszott (ami egy felnőtt számára minden probléma
nélkül kivitelezhető megfelelő gyakorlással, tanulási módszertannal). Belebújt
az ágyba, és magára tekerte a takarót, mint aki egy múmia. Ennél problémásabb csupán
az lett volna, ha a magzatpózt veszi fel. Közben folyamatosan tartottuk a
kapcsolatot az edzőjével, aki már csak poénra tudta venni a múmiás fekvést,
hogy ez minden sakkozónál szinte normális állapot...
Készülés a reggeli fordulóra... még reggeli előtt
Igen, de a gyereket nekem kellett kiszednem az ágyból, és
visszavinni a versenyre! Mivel nagyon igyekeztünk, én is melléfeküdtem, és
elkezdtünk hosszan beszélgetni. A vége ez a kérdés lett, nagy nevetgélésekkel:
-
Mi lenne, ha pókerarccal odamennél az ellenfeledhez, és
közölnéd, hogy te ezt a megnyitást hetek óta gyakorlod, nagyon jó vagy benne?
Gondoltam, mit veszíthetünk???
A gyerek nevetett egyet, kikelt az ágyból, én pedig
végigszáguldottam vele a várost, hogy a fordulóra odaérjünk!
A fiam odaült a másik játékos elé, akivel közölte azt, hogy
ő milyen megnyitásokat ismer, a gyerek elrohant az edzőjéhez,
elbizonytalanodott, az edző azt mondta, akkor fiam játssz mást, és az előnyből
így lett hátrány. A fiam nyert, teljesen vesztes pozícióból.
A fentiek miatt, mert egy gyerek nem kérdőjelezi meg a
kapott információ igazságtartalmát, mert fejben dőlnek el a dolgok, mert sok
esetben sokkal jobban működik a fordított pszichológia...
A több napon át tartó versenyen, nem csak ebben az esetben
jött ki saját erejéből, az általa problémásnak vélt helyzetből. Sajnos a csapat
segítsége nélkül. Az utolsó forduló előtt a fiam már annyira fáradt és
csalódott volt, hogy a korábban általam idézett Kásás Tamás történetet kellett
elolvasnom részére, amiből erőt merített és mosolyogva tudott leülni, akár
veszíteni is!
Ezután, a verseny után szomorúan tudjuk elmondani, hogy egy
csapat nem attól lesz csapat, hogy mi a közös neve, egyforma pólóban jelennek-e
meg a tagjai versenyezni, vagy sem, hanem attól, ha van egy vezető, aki össze
tudja tartani a tagokat, és nem úgy kezeli őket, hogy ők a csapat egyhatoda.
Létszámra igen, de a befektetett energia és tudás tekintetében nem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése