Minden fejben dől el II.

Jó pár hónapig gondolkodtam azon, hogy egy korábbi csapatversenyen, a fiam által nehezen megélt helyzetet leírjam. Mi átbeszéltük, de egy másik versenyen, több szülőtől elhangoztak hasonló sérelmek (más egyesületből, de azonos versennyel kapcsolatban)

, amelyet az ő gyerekük nem fogadott el, vagy hátránya származott belőle.

Hogy mennyire igaz, az az állítás, hogy minden fejben dől el, az előző bejegyzésben, Kásás Tamás idézete is bizonyítja. Milyen szinten működik életünkben a fordított pszichológia, mikor kell ezt egy felnőtt embernek felismernie, egy gyereknek pedig megtanulnia, ha életében először hasonló helyzettel találkozik?

2014. év őszén, újabb országos, gyermek sakk csapatversenyre vittük a fiunkat. El kellett kísérnünk, mert a diétáját több napon keresztül, így tudtuk számára biztosítani. Egy nagyon kényelmes hotelben foglaltunk szállást, és a szomszédos étteremben reggeliztünk, vacsoráztunk. A napirendünk elég feszített volt, mert szinte az elsők között már ültünk a reggeli mellett, és elég későn jutottunk le a vacsorához. Ami teljesen összecsúszott, az éppen elért teaházzal (zárás előtt), amit a hotel vendégeiként térítésmentesen vehettünk igénybe. A reggelek már egy laptop előtt érték a fiamat, mert az egyéni edzővel az átküldött anyagokon dolgoztak, készültek. Napközben újabb elemzések, a következő fordulóra való felkészülések voltak.

Az egyesületi csapatokból, egy időben 6 fő játszhatott a versenyen, de erősorrend szerint beállítva, az első táblán a legerősebb, a hatodikon már a gyengébb képességű (ha ezt a csapatvezetők, edzők nem taktikázták ki, hogy hátra tették az erőseket). A fiamnak nem volt abban szerencséje, hogy ne az első táblára kerüljön, mert az élő pontszáma annyival volt magasabb a második táblán, vagy a csapatában lévő gyerekeknél, hogy ott nem játszhatott máshol.

Említettem, hogy a gyerekek tudás, és erősorrend szerint játszanak. Ez a tudásbeli különbség, az asztalnál töltött, játékkal folytatott időben jelentősen megmutatkozik. Míg az első táblánál két órát, vagy azt meghaladóan tartott egy-egy forduló, a hatodik táblán jellemzően 20 perc alatt befejeződött a játék. Ez hasonló életkorú gyerekeknél, elég jelentős különbség volt. Hiszen egy gyerekre jutó 10 perc játék után (itt azért a sakkozást és gondolkodást értem), a vereség után sokan a fél napjukat további játékkal töltötték, ami az udvaron való focizást, játszóterezést, gépezést, vagy bármit jelentett. Ennyi energia befektetés mellett, és pihenés után, nem volt probléma, a következő forduló újabb 10 percéhez leülni, akár 3-4 napon át sem. Másik egyesületből, szintén első táblán játszó gyerekek azt élték meg, hogy a csapattársaik a lejátszott rövid idejük, és vereségük után mekkora szabadságot kaptak, míg ők órákat ülnek, és nagyon nehéz pozícióból küzdenek azért az egy pontért, amit a csapatért akarnak szerezni, a legnehezebb játszmával, a legtöbb munkával. Melyik gyerek akarna ezek után küzdeni?

A sakk egyéni játék és küzdés, nem csapatsport, az egyén döntése nem oszlik meg a résztvevők között, de a teher sem egyenletes. Viszont mégis, ebben a helyzetben egy csapatról beszélünk, amiben mindenkinek a többiekért, a közös győzelemért, a legjobb eredményért és helyezésért kellene küzdenie!

A fiam nagyon nehezen viselte pszichésen a rajta lévő terhet, a folyamatosan kapott kihívásokat, és a naponta hosszú-hosszú órákat tartó partikat. Közben elemeztek, majd készültek a következő fordulóra. A problémák inkább ebből adódtak. A csapat soha nem lett közösen leültetve egy-egy forduló után. Nem egy vezető, edző által történt a hibaokok, eredmények elemzése. Az volt erre a válasz, hogy mindenkinek van edzője, tegye meg azzal. Hogyan? Így hogyan lehet csapatban együtt dolgozni?

Én elsőre azt mondtam, hogy pl. ott a magyar férfi kézilabda-válogatott. Azért hozom ezt a példát, mert pont egy időben, egy hotelben volt a szállásunk, az ő portugálok elleni mérkőzésének (Eb-selejtező), és a gyerek versenyének ideje alatt. Ebben a válogatottban az egyik játékos a világ egyik pontján a másik Európa másik pontján, a harmadik pedig a következő pontján játszik az év x napján, mert oda köti a szerződése. Azt valaki valós helyzetnek tartja, miután egy csapatnyi ember válogatottként elér bármilyen eredményt, legyen az vereség, vagy egy nyert meccs, azt nem fogja senki a válogatott részéről kielemezni? Majd ezek az emberek, egyénileg visszamennek ahhoz a csapathoz, ahol a megélhetésükért játszanak, és ott kielemzik a magyar válogatottként elért eredményüket??? Mert a nekünk címzett érvelés szerint, ez a logikus megoldás...

A bejegyzés címe, a minden fejben dől el témáról szól. Visszakanyarodok ide, mennyire így van. A verseny sokadik napján a fiam szó szerint besokallt, nem akart a hotelből, a verseny helyszínére visszamenni, az edzőnk messze volt, és mégis próbálta felkészíteni a következő forduló megnyitásának átnézésével. Hiába volt jó szándékú a segítség, ha a gyerek nem úgy működik, mint a felnőttek. Az én fiam olyan, hogy vagy tud valamit, vagy sem. Amikor tud valamit, az magabiztos tudás számára, de még ebből a pozícióból is veszíthet. Viszont, amit nem tud, azt feladja. Számára nincs középút, hogy belevág a bizonytalanba, és megpróbálja belőle a legkevesebb veszteséggel, a legtöbbet kihozni. Korábban egy bejegyzésben írtam arról, hogy a gyerekek a nekik mondott tényeket, nem kérdőjelezik meg, nem azt nézik, hogy az adott állítás igaz, vagy hamis. Nekik az a közölt információ.

Mint írtam, a gyerek besokallt. Nem tudott egy olyan megnyitást másfél óra megtanulni, az összes hozzáadott variációval (ami a butított változatban is 40 darab volt!), amit előtte nem gyakorolt keményen egy edzővel, napokig-hetekig. Nem azt mondom, hogy ez lehetetlen, de akkor egy 10 éves gyerek számára annak látszott (ami egy felnőtt számára minden probléma nélkül kivitelezhető megfelelő gyakorlással, tanulási módszertannal). Belebújt az ágyba, és magára tekerte a takarót, mint aki egy múmia. Ennél problémásabb csupán az lett volna, ha a magzatpózt veszi fel. Közben folyamatosan tartottuk a kapcsolatot az edzőjével, aki már csak poénra tudta venni a múmiás fekvést, hogy ez minden sakkozónál szinte normális állapot...

 Készülés a reggeli fordulóra... még reggeli előtt

Igen, de a gyereket nekem kellett kiszednem az ágyból, és visszavinni a versenyre! Mivel nagyon igyekeztünk, én is melléfeküdtem, és elkezdtünk hosszan beszélgetni. A vége ez a kérdés lett, nagy nevetgélésekkel:

-          Mi lenne, ha pókerarccal odamennél az ellenfeledhez, és közölnéd, hogy te ezt a megnyitást hetek óta gyakorlod, nagyon jó vagy benne?

Gondoltam, mit veszíthetünk???

A gyerek nevetett egyet, kikelt az ágyból, én pedig végigszáguldottam vele a várost, hogy a fordulóra odaérjünk!

A fiam odaült a másik játékos elé, akivel közölte azt, hogy ő milyen megnyitásokat ismer, a gyerek elrohant az edzőjéhez, elbizonytalanodott, az edző azt mondta, akkor fiam játssz mást, és az előnyből így lett hátrány. A fiam nyert, teljesen vesztes pozícióból.

A fentiek miatt, mert egy gyerek nem kérdőjelezi meg a kapott információ igazságtartalmát, mert fejben dőlnek el a dolgok, mert sok esetben sokkal jobban működik a fordított pszichológia...

A több napon át tartó versenyen, nem csak ebben az esetben jött ki saját erejéből, az általa problémásnak vélt helyzetből. Sajnos a csapat segítsége nélkül. Az utolsó forduló előtt a fiam már annyira fáradt és csalódott volt, hogy a korábban általam idézett Kásás Tamás történetet kellett elolvasnom részére, amiből erőt merített és mosolyogva tudott leülni, akár veszíteni is!

Ezután, a verseny után szomorúan tudjuk elmondani, hogy egy csapat nem attól lesz csapat, hogy mi a közös neve, egyforma pólóban jelennek-e meg a tagjai versenyezni, vagy sem, hanem attól, ha van egy vezető, aki össze tudja tartani a tagokat, és nem úgy kezeli őket, hogy ők a csapat egyhatoda. Létszámra igen, de a befektetett energia és tudás tekintetében nem...

Minden fejben dől el I.

M. Kiss Csaba – Kásás Tamás: KÁSA

Második fejezet, 112-113. oldalak

2012., idézet:

A bécsiek extrém helyszínt találtak a vízilabda-Eb-nek. A hatvanezres Práter-stadionban rendezték meg. A futópálya íve és a focipálya által határolt kapu mögötti területen állítottak fel egy medencét ki tudja miféle technikával, de rendkívül látványosra sikerült. Egyetlen hibája az volt, hogy a dolognak, hogy hiába jöttek ki sokan az a két-háromezer néző elveszett a Práter égig nyúló lelátóján.

A döntő délutánján mi érkeztünk ki elsőnek. A szokott komolysággal, koncentrálva kezdtük a bemelegítést a parton. Az olaszok sehol. Csak úgy tíz perc múlva jelentek meg rendkívül lazán, vidáman nevetgélve mintha csak egy baráti sörmeccsre érkeznének valamelyik tengerparti pályára. Ez azonnal megzavart minket. Mi az, hogy nem félnek tőlünk? Hát mi vagyunk a toronymagas esélyesek! Nem látták ezek, milyen könnyedén és megállíthatatlanul vertük végig egész Európát? Remegve, feszülten, fegyelmezetten kéne készülniük ellenünk, bemelegítve precízen, de úgy csinálnak, mintha nem vennének komolyan? Ezen agyalt mindenki, sokkoló volt az olaszok pofátlan, magabiztos lazasága. Mert mi másnak is lehetne minősíteni azt, hogy a lezser besétálásuk után nem a szokásos, fontos bemelegítő gyakorlatokat kezdték végezni, hanem a futópálya műanyag borításának rugalmasságát tesztelték, kergetőztek, és helyből távolugró versenyt rendeztek a homokban. Félelmet szült bennünk, hogy nem félnek tőlünk. Sokkoló volt az a nyegle, kihívó, pimasz bátorság, amivel odaálltak.

Engem kevésbé bizonytalanított el az olaszok pszichológiai hadviselése, mint az idősebbeket. Én pontosan értettem a megfiatalított olasz csapatot, mert a juniorválogatottal nemrég mi is hasonló, könnyed hozzáállással vertük a világot, de az idősebbeket érezhetően bosszantotta, zavarta, hogy az olaszok félvállról merik venni a magyarokat. Vagy legalábbis úgy csinálnak, mintha félvállról vennék. Bárhogy volt is, bejött nekik. Megvertek minket. Egyetlen meccset buktunk azon az Eb-n: a döntőt.

A tehetségről - a genetikus, a zongoraművész és az ökölvívó

A könyv, amelyből az idézetek származnak, szerzője Rónai Egon, akik beszélgetéseit idézem: Dr. Czeizel Endre, Kocsis Zoltán, Kovács „Koko” István, mind olyan emberek számomra, akik értékteremtő gondolatokat közvetítenek számunkra, tehetségük, az életben elért sikereik, példaértékűek országunkban, sőt megkockáztatom a világban.

Dr. Czeizel Endre egyik könyvét titokban, talán alsó tagozatosként olvastam el, azután a többit, amihez így titokban hozzájutottam... Valljuk be, egyik szülő sem adna ennyi idősen, olyan könyveket tudatosan a gyereke kezébe, ami az öröklődésről, genetikai betegségekről szól, valamint az első pár oldalon, Theodóra császárnőt feketén-fehéren „leprostituáltozzák”, és meddőségének okait elemzik egy évezreddel később. Ennek a három tehetséges embernek, sem a szakmájában, sem a hétköznapi életében nem lehet köze egymáshoz, mégis a tehetség oldaláról nézve lesz ez a három beszélgetés együttesen kerek. A genetikus, aki gondozhatja / segítheti már a születés előtti sikeres életet, a zenei tehetség, aki rettentő sok munkával érte el a sikereit, a sportoló, aki a támogató közeg és a szorgalom által vált a legjobbá...

A kivételes tehetség borzasztó teher

Dr. Czeizel Endre interjú, Rónai Egon: Húzós, Beszélgetések 2012. január 5.

54. oldal -

-          A karrier és család együtt nagyon nehéz egy nőnek?

-          Borzasztó! Két bőrt húzunk le a nőkről, elvárjuk, hogy ugyanúgy dolgozzanak, mint a férfiak, de azért szüljék meg a gyerekeket, és ezt nagyon igazságtalan dolognak tartom. Hányszor jön hozzám egy-egy asszony, és azt mondja, doktor úr, én olyan szívesen vállalkoznék a harmadikra, de tudja az én koromban nekem az már nem illik. De miért nem illik? A gyereknél nincs nagyobb társadalmi érték, a munka sem! Aki viszont anyaként otthon marad, az nem teljes értékű ember! Ezt nagyon elrontottuk. Na most, visszatérve a tehetségre, a kivételes szellemi képesség inkább átok. Nem én találtam ki, a francia géniusz, Marlaux mondta, hogy a kivételes tehetség az nem adomány, az természeti csapás, egy átok, jellempróba, és tényleg így van. Amikor géniuszokkal foglalkoztam, kirajzolódott két fő vonulat. Voltak a nagyon okosak, ők sokra viszik a társadalomban, de nem lesznek géniuszok. Ők tartják fenn a rendet, ők lesznek miniszterek, tévéigazgatók – gondolom – és egyebek, mert tudják, hogyan kell élni, vigyáznak magukra, irányítják a környezetüket. A géniuszok az igazán kreatív emberek. Csakhogy a kreativitás, a másképpen, eltérően gondolkodás, egy másképpen viselkedés, az szinte deviáns magatartás.

-          Ezért nem véletlen, hogy a magyar géniuszok nagy részét őrültnek nyilvánították?

-          Így van, Csontvárytól kezdve József Attilán át Bolyai Jánosig. Na most egyik sem volt őrült, csak mániás depressziós, egyik pillanatban elhitte magáról, hogy ő a próféta és megváltja a világot, aztán kiszipolyozta az agyát, és jött az alkotói válság. Mi már tudjuk, ez a depresszió. És itt jön be az, hogy mind a kettőt borzasztó nehéz elviselni. Azt sem bírom elviselni, ha ezer fokon égek, azt sem bírom elviselni, ha szerencsétlenkedem, azért kell inni, azért kell dohányozni, azért kell öngyilkosnak lenni. Ezek borzasztó nehéz dolgok, és amikor ezekkel szembesültem, akkor rájöttem arra, hogy például mi, szülők mégis erre vágyunk. Amikor még szülészkedtem, olyan érdekes volt, hogy az első dolog, amikor megszólal a szülő: a kisgyerek egészséges-e. Mindene megvan? Fiú? Lány? De aztán néhány nappal később, amikor leülök beszélgetni az édesanyával, akkor „ugye doktor úr, majd sokra viszi? Többre, mint mi?!” Tehát minden szülőben van egy ilyen vágy. Csakhogy nem gondolják végig, hogy bizony a kivételes tehetség, a valóra vált géniuszság az borzasztó teher. Amikor én ezeknek a magyar géniuszoknak az életét áttanulmányoztam és próbáltam értékelni, akkor attól lesz szörnyű rossz érzésem. Ők a legnagyobb természeti kincseink, és nem vigyáztunk rájuk. Most sem vigyázunk.

-          Akad olyasmi, amire azt tudja mondani, hogy erre a genetika tudománya által jött rá, vagy ami a genetika által lett világos az ön számára, és túlmutat a szakmán?

-          Amikor fiatal orvos voltam, azt mondták, hogy a fejlődési rendellenességek a természet véletlenszerű szerencsétlenségei, azzal nem lehet mit kezdeni, azt el kell fogadni. Azért rájöttünk arra, hogyha megértjük azokat a mechanizmusokat, amelyek a kis emberben, az embrióban történnek, akkor a legsúlyosabb rendellenességet, mondjuk a nyitott gerinc kilencven százalékát és a szívrendellenességek negyven százalékát ki lehet védeni. Na most azért 2000-ben, amikor meghatározták az elmúlt huszonöt év legnagyobb közegészségügyi felfedezéseit, akkor az öt közül az egyik ez volt, mert ez olyan áttörés volt a fejlődési rendellenességek megelőzésben, ami tényleg teljesen új helyzetet teremtett. Ez az én életem tudományos értelme.

Hol voltam én egy Bródy Jánostól?

Kocsis Zoltán, interjú, Rónai Egon: Húzós, Beszélgetések 2012. február 23.

105. oldal -

-          De Zoli, te csodagyerek voltál! Nálad már tizenéves korodban lehetett tudni, hogy kevés hozzád hasonló volt.

-          Nem ezt visszautasítom! Még hogy csodagyerek! Csoda, hogy nem züllöttem el! Az volt a csoda!

-          Hányszor akartad abbahagyni?

-          Nevetni fogsz, sokszor. Sokszor éreztem úgy, hogy ez túl nehéz nekem, és túl sok a munka, és túlságosan szakirányultságú a munka, és ahhoz nekem nem fűlött a fogam. Aztán bizonyos csalódások ráébresztettek arra, hogy ez gyakorlás nélkül nem megy.

-          De éppen ez a nehéz benne, hogy le kell ülni küszködni akkor is, amikor mindenki jól érzi magát körülötted. Ez tizenévesen elég súlyos teher.

-          Volt nekem gyerekkorom, mentem én rendesen a térre. Éppen ezért csoda, hogy nem züllöttem el, mert elég kétes alakok társaságában...

-          Tényleg jelentős csibész voltál gyerekkorodban, minden balhéban benne voltál?

-          Volt, hogy félévkor egyes volt a magatartásom, és akkor az kettesre változott az év végén. Szóval volt ilyen.

-          Javítottál. Nem is lehet egyes magaratás.

-          Száz százalékkal javítottam!

-          Na és a lányok? Mert az volt a híred hajdanában, hogy nem picit voltál nőcsábász!

-          Ez nem igaz, nem igaz! Hát hol voltam én, mondjuk egy Bródy Jánostól? Hol voltam? És különben is, túlságosan komoly voltam. Ha megismerkedtem egy lánnyal, és a tizedik perc után elkezdtem Debussyről beszélni, hát az nem nagyon tetszhetett.

Pörögve, mégis elbújva

Kovács „KOKO” István, interjú, Rónai Egon: Húzós, Beszélgetések 2011. július 26.

153., 155. oldal

- Te pedig focista akartál lenni, semmi

- Az MTK-pálya volt a legközelebb, fociztam, de hát a futottak még kategóriában szerepeltem, nem tőlem volt hangos az öltöző. Aztán kiderült, hogy a tanulmányi eredményeim sajátos módon nem segítenek hozzá ahhoz, hogy gimnáziumba menjek, tehát a színész pályáról le kell tennem. Ráadásul a nagymamám elképesztő monológot vágott le nekem a festőszakma szépségéről, hogy menjek inkább szobafestőnek, sokkal jobb a szobafestőnek, mint a színésznek. Ezért majdnem elmentem szobafestőnek, de szerencsére az utolsó pillanatban aztán végül is autószerelőnek adtuk be a papírt.

...

-          Az, hogy ökölvívó lettél, véletlen volt? Mert nem lehettél se színész, se focista?

-          Véletlen, teljesen.

-          Nagyon későn kezdtél bokszolni.

-          Tizennégy évesen, miközben az egész családom bokszolt. Édesapám, nagyapám – aki annak idején az MTK-nak volt az egyik főtámogatója -, a nagybátyám. Sőt, a bátyám is már rég bunyózott, amikor én teljesen véletlenül, Kőbányán az EVIG-be kerültem. Szerelem volt első látásra, és most már azt kell mondanom így utólag, hogy teljesen véletlenül jó helyre kerültem, mert olyan emberek kezdtek velem foglalkozni, akik ott tudtak tartani akkor is, amikor az elején eljöttek kevésbé sikeres időszakok. Mert hát egyetlenegy sportot sem lehet úgy kezdeni, hogy rögtön sikeres vagy. Olyan nincs. Nem voltam kiugróan tehetséges, tizennyolc éves koromban, tehát négy évvel később derült ki, hogy érdemes ezzel foglalkoznom.