A tehetségről - a genetikus, a zongoraművész és az ökölvívó

A könyv, amelyből az idézetek származnak, szerzője Rónai Egon, akik beszélgetéseit idézem: Dr. Czeizel Endre, Kocsis Zoltán, Kovács „Koko” István, mind olyan emberek számomra, akik értékteremtő gondolatokat közvetítenek számunkra, tehetségük, az életben elért sikereik, példaértékűek országunkban, sőt megkockáztatom a világban.

Dr. Czeizel Endre egyik könyvét titokban, talán alsó tagozatosként olvastam el, azután a többit, amihez így titokban hozzájutottam... Valljuk be, egyik szülő sem adna ennyi idősen, olyan könyveket tudatosan a gyereke kezébe, ami az öröklődésről, genetikai betegségekről szól, valamint az első pár oldalon, Theodóra császárnőt feketén-fehéren „leprostituáltozzák”, és meddőségének okait elemzik egy évezreddel később. Ennek a három tehetséges embernek, sem a szakmájában, sem a hétköznapi életében nem lehet köze egymáshoz, mégis a tehetség oldaláról nézve lesz ez a három beszélgetés együttesen kerek. A genetikus, aki gondozhatja / segítheti már a születés előtti sikeres életet, a zenei tehetség, aki rettentő sok munkával érte el a sikereit, a sportoló, aki a támogató közeg és a szorgalom által vált a legjobbá...

A kivételes tehetség borzasztó teher

Dr. Czeizel Endre interjú, Rónai Egon: Húzós, Beszélgetések 2012. január 5.

54. oldal -

-          A karrier és család együtt nagyon nehéz egy nőnek?

-          Borzasztó! Két bőrt húzunk le a nőkről, elvárjuk, hogy ugyanúgy dolgozzanak, mint a férfiak, de azért szüljék meg a gyerekeket, és ezt nagyon igazságtalan dolognak tartom. Hányszor jön hozzám egy-egy asszony, és azt mondja, doktor úr, én olyan szívesen vállalkoznék a harmadikra, de tudja az én koromban nekem az már nem illik. De miért nem illik? A gyereknél nincs nagyobb társadalmi érték, a munka sem! Aki viszont anyaként otthon marad, az nem teljes értékű ember! Ezt nagyon elrontottuk. Na most, visszatérve a tehetségre, a kivételes szellemi képesség inkább átok. Nem én találtam ki, a francia géniusz, Marlaux mondta, hogy a kivételes tehetség az nem adomány, az természeti csapás, egy átok, jellempróba, és tényleg így van. Amikor géniuszokkal foglalkoztam, kirajzolódott két fő vonulat. Voltak a nagyon okosak, ők sokra viszik a társadalomban, de nem lesznek géniuszok. Ők tartják fenn a rendet, ők lesznek miniszterek, tévéigazgatók – gondolom – és egyebek, mert tudják, hogyan kell élni, vigyáznak magukra, irányítják a környezetüket. A géniuszok az igazán kreatív emberek. Csakhogy a kreativitás, a másképpen, eltérően gondolkodás, egy másképpen viselkedés, az szinte deviáns magatartás.

-          Ezért nem véletlen, hogy a magyar géniuszok nagy részét őrültnek nyilvánították?

-          Így van, Csontvárytól kezdve József Attilán át Bolyai Jánosig. Na most egyik sem volt őrült, csak mániás depressziós, egyik pillanatban elhitte magáról, hogy ő a próféta és megváltja a világot, aztán kiszipolyozta az agyát, és jött az alkotói válság. Mi már tudjuk, ez a depresszió. És itt jön be az, hogy mind a kettőt borzasztó nehéz elviselni. Azt sem bírom elviselni, ha ezer fokon égek, azt sem bírom elviselni, ha szerencsétlenkedem, azért kell inni, azért kell dohányozni, azért kell öngyilkosnak lenni. Ezek borzasztó nehéz dolgok, és amikor ezekkel szembesültem, akkor rájöttem arra, hogy például mi, szülők mégis erre vágyunk. Amikor még szülészkedtem, olyan érdekes volt, hogy az első dolog, amikor megszólal a szülő: a kisgyerek egészséges-e. Mindene megvan? Fiú? Lány? De aztán néhány nappal később, amikor leülök beszélgetni az édesanyával, akkor „ugye doktor úr, majd sokra viszi? Többre, mint mi?!” Tehát minden szülőben van egy ilyen vágy. Csakhogy nem gondolják végig, hogy bizony a kivételes tehetség, a valóra vált géniuszság az borzasztó teher. Amikor én ezeknek a magyar géniuszoknak az életét áttanulmányoztam és próbáltam értékelni, akkor attól lesz szörnyű rossz érzésem. Ők a legnagyobb természeti kincseink, és nem vigyáztunk rájuk. Most sem vigyázunk.

-          Akad olyasmi, amire azt tudja mondani, hogy erre a genetika tudománya által jött rá, vagy ami a genetika által lett világos az ön számára, és túlmutat a szakmán?

-          Amikor fiatal orvos voltam, azt mondták, hogy a fejlődési rendellenességek a természet véletlenszerű szerencsétlenségei, azzal nem lehet mit kezdeni, azt el kell fogadni. Azért rájöttünk arra, hogyha megértjük azokat a mechanizmusokat, amelyek a kis emberben, az embrióban történnek, akkor a legsúlyosabb rendellenességet, mondjuk a nyitott gerinc kilencven százalékát és a szívrendellenességek negyven százalékát ki lehet védeni. Na most azért 2000-ben, amikor meghatározták az elmúlt huszonöt év legnagyobb közegészségügyi felfedezéseit, akkor az öt közül az egyik ez volt, mert ez olyan áttörés volt a fejlődési rendellenességek megelőzésben, ami tényleg teljesen új helyzetet teremtett. Ez az én életem tudományos értelme.

Hol voltam én egy Bródy Jánostól?

Kocsis Zoltán, interjú, Rónai Egon: Húzós, Beszélgetések 2012. február 23.

105. oldal -

-          De Zoli, te csodagyerek voltál! Nálad már tizenéves korodban lehetett tudni, hogy kevés hozzád hasonló volt.

-          Nem ezt visszautasítom! Még hogy csodagyerek! Csoda, hogy nem züllöttem el! Az volt a csoda!

-          Hányszor akartad abbahagyni?

-          Nevetni fogsz, sokszor. Sokszor éreztem úgy, hogy ez túl nehéz nekem, és túl sok a munka, és túlságosan szakirányultságú a munka, és ahhoz nekem nem fűlött a fogam. Aztán bizonyos csalódások ráébresztettek arra, hogy ez gyakorlás nélkül nem megy.

-          De éppen ez a nehéz benne, hogy le kell ülni küszködni akkor is, amikor mindenki jól érzi magát körülötted. Ez tizenévesen elég súlyos teher.

-          Volt nekem gyerekkorom, mentem én rendesen a térre. Éppen ezért csoda, hogy nem züllöttem el, mert elég kétes alakok társaságában...

-          Tényleg jelentős csibész voltál gyerekkorodban, minden balhéban benne voltál?

-          Volt, hogy félévkor egyes volt a magatartásom, és akkor az kettesre változott az év végén. Szóval volt ilyen.

-          Javítottál. Nem is lehet egyes magaratás.

-          Száz százalékkal javítottam!

-          Na és a lányok? Mert az volt a híred hajdanában, hogy nem picit voltál nőcsábász!

-          Ez nem igaz, nem igaz! Hát hol voltam én, mondjuk egy Bródy Jánostól? Hol voltam? És különben is, túlságosan komoly voltam. Ha megismerkedtem egy lánnyal, és a tizedik perc után elkezdtem Debussyről beszélni, hát az nem nagyon tetszhetett.

Pörögve, mégis elbújva

Kovács „KOKO” István, interjú, Rónai Egon: Húzós, Beszélgetések 2011. július 26.

153., 155. oldal

- Te pedig focista akartál lenni, semmi

- Az MTK-pálya volt a legközelebb, fociztam, de hát a futottak még kategóriában szerepeltem, nem tőlem volt hangos az öltöző. Aztán kiderült, hogy a tanulmányi eredményeim sajátos módon nem segítenek hozzá ahhoz, hogy gimnáziumba menjek, tehát a színész pályáról le kell tennem. Ráadásul a nagymamám elképesztő monológot vágott le nekem a festőszakma szépségéről, hogy menjek inkább szobafestőnek, sokkal jobb a szobafestőnek, mint a színésznek. Ezért majdnem elmentem szobafestőnek, de szerencsére az utolsó pillanatban aztán végül is autószerelőnek adtuk be a papírt.

...

-          Az, hogy ökölvívó lettél, véletlen volt? Mert nem lehettél se színész, se focista?

-          Véletlen, teljesen.

-          Nagyon későn kezdtél bokszolni.

-          Tizennégy évesen, miközben az egész családom bokszolt. Édesapám, nagyapám – aki annak idején az MTK-nak volt az egyik főtámogatója -, a nagybátyám. Sőt, a bátyám is már rég bunyózott, amikor én teljesen véletlenül, Kőbányán az EVIG-be kerültem. Szerelem volt első látásra, és most már azt kell mondanom így utólag, hogy teljesen véletlenül jó helyre kerültem, mert olyan emberek kezdtek velem foglalkozni, akik ott tudtak tartani akkor is, amikor az elején eljöttek kevésbé sikeres időszakok. Mert hát egyetlenegy sportot sem lehet úgy kezdeni, hogy rögtön sikeres vagy. Olyan nincs. Nem voltam kiugróan tehetséges, tizennyolc éves koromban, tehát négy évvel később derült ki, hogy érdemes ezzel foglalkoznom.