Ebéd egy másik kontinensen

Nemrégen a kezembe került, egy 13 évvel korábban írt afrikai útinaplóm digitális változata. A kinyomtatott verzión néhány éve, a kisebbik fiammal jókat nevetgéltünk, mert akkor ő még nem élt, és ez a bátyja 5 éves korában íródott. A dolog apropója, amiért itt közlök belőle egy napi részletet, hogy mennyire befolyásolja az étkezésünket, és szokásainkat az a közeg, kultúra, amiben felnövünk, élünk. Mi kapható az üzletekben, mit vásárolunk meg ezek közül? Mi a saját étrendünket szerettük volna egy idegen kontinensen folytatni, mert nagyon féltünk az ottani viszonyok között elkapható betegségektől, nem ismertük a helyi növényeket, és ízeket. Valamint abban az időben nagyon boltok sem voltak, ahol a mi európai igényeink szerint fogyasztható élelmiszereket be tudtuk volna szerezni. Ezt még tetézte egy 5 éves óvodás válogatóssága, és ezt bizony, túl kellett élni valahogy!

„2002. február 21., csütörtök

Pihenőnap.

Ma reggel jó hűvös volt. Egyre immúnisabb vagyok a reggeli zajokra. Ebben lehet a hűvösnek is szerepe van, mert jobb volt benne aludni.

A gyerekek az udvaron voltak Felisiával (a házilánnyal). A mosónők program szerint kézzel mostak, de nem a mi ruháinkat… Utólag a sógornőmmel rájöttünk a mosószerfogyás okára. Minden ruhát azzal mostak ki, amit aznap reggel kiraktunk (nem csak a miénket). Viszont a fiam két pólójában, akkor is szétszaggatták a varrást alul. A hátam még mindig rákvörös a keddi strandolástól. A vörös bőr nem zavarna, de iszonyúan fáj (már második napja)! Viszont, ha csak fájna. Ahol naptej ért, ott tenyér és ujjnyomokban barna a bőröm, minden ilyen területen kívül, pedig piros! A fiúk kezdenek bebarnulni, főleg az arcukon látszik.

Mivel a sógornőm és sógorom egész nap az egyetemen tanít, mi nem tudtunk kíséret nélkül sehová menni. A sógorom öccse este ér ide, ezért a napot a házban töltjük.

A sógornőm elég ideges, mert problémái vannak a tanszékén, a volt tanszékvezetővel. Az órák leosztásán vitatkoznak. A sógornőmtől a régi tanszékvezető el akar venni órákat a jelenlegi vezető tudta nélkül. A sógorom tanszékén a problémák a törzsi hovatartozásból adódnak. A most kormányzó törzs az Ashanti (a sógorom ennek a tagja) és a régi vezető törzs között (Ewe). A hatalmon lévő posztot akar magának, a régi nem akar engedni a vezetői beosztásokat illetően (húsosfazék újraosztása).

Reggel 8 órakor a CNN-t néztük a TV-ben. Budapesten +6°C, itt már számolatlanul 26 fölött volt a hőmérséklet ismét. Iszonyú volt a pára, esőfelhők jöttek. Ebben az időpontban, reggel dobokat vernek többször egymás után, számomra ez nagyon hangulatos. A város tele van dobszóval. A sógornőm azt mondta, hogy ezzel hívják a gyerekeket az iskolába. Az otthoni szokásoktól ez egy kicsit eltér, de vannak még számunkra egyéb furcsaságok is:

Az általános iskolások egyenruhában járnak: narancssárga ingben, barna szoknyával/rövidnadrággal. A középiskolások csak térdnadrágban mehetnek iskolába, tilos hosszút felvenniük a fiúknak. A középiskolában mindenütt más színű az egyenruha (kék, zöld, lila, fehér stb.). A felsőoktatásban már nincs egyenruha, ott nagyon divatosan öltözködnek a hallgatók. Ott láttunk még muzulmán lányokat, igaz ők hagyományos fátyolban voltak (de legalább engedték őket tanulni!!!).

Tegnap az egyetem felé az utak mellett és az egyetem parkjaiban egyaránt láttunk nagyon magas termesz várakat. Megkértük a sógornőmet, hogy hazafelé álljon meg, valamelyik mellett. Azt mondta rendben, csak szóljunk időben, hogy alkalmas helyen tudjon megállni. A férjem nagy értelmesen megkérdezte: Ezek meddig állnak itt?

Erre a húga értelmesen válaszolt: Mire jövünk visszafelé, még biztos itt lesznek!

Azt persze nem tudtuk meg, hogy hány év alatt lesz ekkora egy termeszvár, és meddig áll ott... A színük érdekes vörös, mert a föld, amiből építik pont olyan színű...

Harmadik napja vettem észre, hogy a levegő magas páratartalmától minden papír meglágyul. Elég nehéz rá írni emiatt. A könyvek lapjai szintén ilyen puhultak, kár.

Délelőtt a család minden magyarul értő tagja, az Indul a bakterházat nézte videóról. Én a konyhában próbáltam valami ebédfélét összeidétlenkedni. Majd megmutatom én itt, hogy mit tudok főzni készételből!

Kerestem a főtt jamot – ami ízre ugyan az, mint otthon a krumpli -, de nincs sehol! Te jó ég, krumplistészta utánzatot akartam főzni… Nevetséges, ebben az országban miden tele van zöldséggel, hallal, gyümölccsel, vitaminnal és rosttal, nekünk pedig nincs mit enni.

A férjemmel arra döntöttünk, hogy rendelünk pizzát (rossz otthoni beidegződések…). Talán délebbről, pl. Dél-Afrikából vacsorára ideérne egy repülővel. Még telefonunk sincs, de innen a közeli Internet Cafe-ból meg lehetne rendelni… (picit még perverzkedtünk a pizza gondolatával, aztán feladtuk).

11 óra, ismét ELMENT AZ ÁRAM, még szerencse, hogy a tűzhely gázpalackos! A végén mégis lett ebédünk:

Fő az ebéd! Knorr húsgombóc leves (otthonról hoztuk!): tészta, konyhasó, íz fokozó (E621, E631), növényi- és állati zsiradék, szárított zöldségek, állati eredetű fehérjekoncentrátum, marhahús, zsemlemorzsa, tojásfehérjepor, marhahúsaroma, sültaroma, húskivonat, élesztőkivonat, tejcukor, fűszerek, szójaszósz aroma, pirított vöröshagyma-aroma, lestyán kivonat és antioxidáns (E320) felhasználásával. (Ezt a gyártó írta rá!!!)

A férjem szerint jó német recept… alapján, micsoda márka!

Fő a tészta. Hát krumplistészta utánzat már nem lesz, a sajtosat pedig negyedik napja esszük. Hurrá, találtam az otthoniból 2 db nagykőrösi vagdalt húst. Még Karácsony előtt az egyik szaktanácsadóval vettük a nagykőrösi konzervdiszkontban. Áldassék a szaktanácsadó neve, hogy rábeszélt, én meg ügyes voltam, hogy még ezt is a bőröndbe tettem, túlélni…

Na, csinálok én ebből valami hamis milánói öntetet. Hagyma, sűrített paradicsom van. A löncshúsban lévő E450, E250 kit érdekel többé!

A fiam végül, mégis sajtos tésztát eszik. A helyi születésű házilány valami miatt nem akar enni abból a „finom levesből”. Pedig szerintem, nem tud magyarul olvasni sem…

A másodikat megette, de nagy önuralomra vallott nála az a fél óra, míg egy tányér ételt legyűrt. Én is megettem az ő helyi főztjét, pedig az helyenként még büdös is…

Ebéd után mindenki lemosakodott, vödörből a fürdőszobában. Víz csak éjjel van a csapból, nappal ne is álmodjunk róla. A kicsi unokatestvér fürdés után ment aludni. Mi is csendes pihenőt tartottunk. Olvasással kezdődött, de a férjem 10 perc múlva aludt egy gazdasági hetilapon.

A fiam unatkozott, én pedig éhes voltam. Kiosontunk a konyhába lekváros kenyeret enni (már délután két óra van, főleg egy ilyen ebéd után!). Itt van édes kenyér, ami finomabb, mit otthon a kalács. Lekvárral, kakaóval, nyami-nyami.

Már a harmadik szelet lekváros kenyérnél tartottunk, mikor eszembe jutott, megnézem a kis unokahugit alvás közben.

A kislány nem volt az ágyában. Indultam keresni a házilány szobájába. Ott van, a földön hasalva alszik. A szemem a látványtól fennakadt, de itt biztos ez a helyi szokás, ezt látná otthon a védőnő, aki mindenért szól... A gyerek végre alszik, a padló pedig hűvös. 30°C fölött biztos van kint a hőmérséklet, így ott hagytam, had aludjon. A lány meg vigyáz rá…

4 óra körül a sógornőm hazaért a munkából. Addigra kicsit hűvösebb lett, kimentünk az udvarra. A sógorom vacsorára ért haza. Kielemeztük a déli történéseket. Fel voltam háborodva, hogy a házilány nem ette meg azt a jó kis levest, ami szerintem teljesen finom volt! A sógornőmnek azért volt erre egy két szava, mikor mondtam, hogy nem is volt büdös! Nekünk nem, de aki itt született, annak igen!!!

Este bevettük a maláriagyógyszert. A fiam szerint, azért keserű az íze, hogy a szúnyogok megdögöljenek tőle...”

Játék, pedagógia, politika, társadalom...

Fiatalabb koromban nagyon szerettem Vámos Miklós beszélgetős műsorait, mert érdekes volt hallani azt, mit gondolnak a világról és éreznek magukban azok a megkérdezett beszélgetőtársak, akik az élet valamilyen területén elismertséget tudtak maguknak szerezni. Az utóbbi időben, életünkben Rónai Egon műsorai, szerkesztett beszélgetései vették át ezt a szerepet. Sajnos itt a gondolatok, érzelmek mellett a beszélgetéseket nagyon erősen átszövik a napi politikai történések, ezek társadalmi elbizonytalanító hatásai, de mit tegyünk, egy ilyen világban élünk...  

Az alábbi beszélgetésrészlet nagyon tetszett, emiatt szeretném megosztani ebben a blogban, hiszen a fiam mindennapi életét a játék határozza meg (versenysakk), amelyhez hátteret mi, a szülei biztosítjuk, de egy olyan közegben, amelyben elkerülhetetlenek a napi politikai hatások!

Rónai Egon: Húzós 2. Újabb beszélgetések

A mi rosszkedvünk csak szociális kód

Mérő László

Matematikus, pszichológus

Részlet 190-193. oldal

„- Csaba fia azt mondta, mindig volt önöknél otthon egy aktuális játék, és volt néhány év, amikor az a go volt. Így lett ő később bajnok, de az elején sem volt olyan soha, hogy egyből nyerni hagyta volna a gyereket. Az rossz pedagógia lenne?

- Nem tudom, de a gónak megvan az az érdekessége, hogy japán eredetű játék, és a japán kultúrában eleve másként gondolják. Tehát, magyarul úgy gondoljuk, hogy győzzön a jobb! Japánban nem így gondolják. Japánban úgy gondolják, hogy győzzön az, aki jobban küzd. Csakhogy ezt lehetetlenné teszi az, hogyha megvan a tudásfölénye valakinek. Leülök mondjuk, Polgár Judittal sakkozni, semmi értelme, mert hülyére ver. Ad nekem egy vezérelőnyt, az sem jó, mert akkor én fogom megverni, de mondjuk egy bástyaelőny környékén izgalmas partit fogunk játszani. És ha legyőzöm egy bástyaelőnnyel, nem fogom azt gondolni, hogy én vagyok a jobb sakkozó, de azt jogosan gondolom majd, hogy most jól küzdöttem. Szóval ez a japán hozzáállás, és ezt időnként érdemes átvenni. Miután a góról volt szó, ezt teljes természetességgel vettük át. Tehát az, hogy eleinte adtam neki kilenc előnyt, az nagyon sok. Az körülbelül annyi, mintha mondjuk, pingpongban ad az ember húsz pont előnyt és még egy magas labdát. Aztán már csak nyolc követ, hat követ, számoljunk lefelé. Öt pont előny már nem olyan sok pingpongban sem, de aztán eljött a pillanat, amikor már neki kellett volna előnyt adnia nekem, de ezt a gátat nagyon lassan törtük át. Tehát, amikor a Csaba előnyt adott nekem, akkor már rögtön három kő előnyt adott.

- Az milyen érzés volt? Hogy alulmaradt a fiával szemben? Vagy azt érezte, hogy ez így most akkor méltó küzdelem, vagy éppen büszkeséget, hogy milyen jó gyerek?

- Nem, csak hogy jobban játszik, mit csináljunk. Aztán most már nincs értelme játszanunk, mert nem tud annyi előnyt adni. Húsz pont és egy magas labda is kevés.

- Mondta, hogy nem politizál. Matematikus, pszichológiával foglalkozik, ezzel kapcsolatos kutatásokat vezet. De voltaképpen a politika kicsit erről is szól. Múltkor leírta, hogy Orbán Viktor milyen módon hisz a saját szavaiban, és milyen módon építi fel a megjelenését a nyilvánosság előtt. Hogy van benne düh, de az nem indulati, hanem felépített.

- Igen, így van.

- Ezzel önmagára hat, és ily módon később a tömegekre? Így lesz kölcsönhatássá?

- Ez úgy működik, hogy önmagára hat. A jó és rossz hatását a gondolkodásra nagyjából az utóbbi húsz évben elég jól feltárta a pszichológiai kutatás, a többi alapértékét még nem. Nagyon is hat az emberre az, hogy milyen érzelmeket él át. Egyrészt az emberek többsége számára a harag rossz tanácsadó, ahogy már a latinok is mondták, de fordítva is igaz. Van olyan, létezik olyan, hogy hirtelen felindulásból elkövetett okosság. Vannak olyan emberek, akiknél a düh kifejezetten az észérveik javulásához vezet.

- Ahogy csúnya szóval mondani szoktuk, felspannolja magát, hogy a legjobb formáját tudja hozni?

- Igen, ez nem mindenkire igaz, de sok emberre. Orbán Viktorra például gyanúm szerint érvényes, bár őt magát személyesen nem ismerem, és nem vizsgáltam.

- Szokta elemezni magában, vagy akár hivatalos vizsgálat formájában a magyar politikai szereplőket?

- Nem. Olyanok, amilyenek.

- Akkor viszont fordítsuk meg, nézzük a társadalmat! Azt mondjuk magunkról, hogy a magyar depresszióra hajló nép, hogy minket a rosszkedvünk visz évszázadok óta valamerre.

- Még ez sem igaz. Azért mondjuk magunkra, mert tényleg ilyenek vagyunk, de ettől még nem biztos, hogy ez így igaz. Nem én jöttem erre rá, hanem egy holland antropológus lány, aki a doktori disszertációját pont Budapesten írta. Rájött, hogy nem csak valahol Polinéziában vannak egzotikus helyek, hanem akár egy halpiac is az, ami Hollandiában van. De ő, mondjuk éppen a Hunyadi teret bökte ki, vagy egyáltalán Budapestet. Nem egyetemi tanárként kérdezett meg, hanem akkoriban céget vezettem, és láttam rajta tanári szemmel, hogy valamit furcsáll. Aztán az interjú után megkérdeztem tőle, hogy miért volt végig ilyen furcsálló. Hát, mondja, azért, mert most már vagy tíz-tizenkét magyar cégvezetőt megkérdezett, és mindegyik panaszkodott, én meg nem. Ezen csodálkozott. Szóval kiszáll, a mit tudom én 700-as BMW-ből – nekem nincs ilyen szemem hozzá, neki volt -, ott áll az ötezer dolláros öltönyében, és dől belőle a panasz. Eleinte hollandként az jutott eszébe, lehet, hogy az adóhivatal ügynökének nézik, és azért panaszkodnak itt neki. Ez magyarként eszünkbe se jutna. Aztán arra jött rá ez a holland kulturális antropológus lány, ez lett végül a tézise, a doktori disszertációjának a fő mondanivalója, hogy ebben az országban ez a szociális kód. Tehát, ahogy az olasz túloz, nagy széles gesztusokkal magyaráz, a német visszafogott, az amerikai keep smiling, folyton mosolyog, ugyanúgy a magyar meg folyton panaszkodik, és ez ugyanúgy nem jelent semmit. Ez nálunk csak az alaphang.”