Az élsportolók is szoronganak - KÁSA

M. Kiss Csaba – Kásás Tamás: KÁSA

Előjáték – Utólag, 9-12. oldalak

2012., idézet:

“Pár perc múlva, már újra köpenyben, a játékoskijáróban sorakoztunk. Szabályosan, sapkaszám szerint, ahogy kell. A bal falnál a spanyolok, a jobbnál a magyarok. Az aréna már zúgott. Tömve volt most is. A lelátókon rengeteg magyar. Majdnem hazai pálya. Mi pedig álltunk az alagútban, vártuk, hogy kimehessünk. Na, itt kezdődtek a bajok. Itt fordult igazán komolyra a dolog.

Az történt, hogy a spanyol sorból Felipe Perrone, akivel együtt játszottam sokáig az olasz Pro Reccóban, odalépett hozzám. Azt mondta, szeretné, ha meccs után odamennénk hozzájuk, mert Ivan Pereznek ez a mai az élete utolsó válogatott meccse, és kicsit megünnepelnénk.

Ilyen nincs gondoltam. Ha más mesélné, hogy élete utolsó válogatott meccsén arra kérik, ünnepelje meg valaki más életének utolsó válogatott meccsét, tán el sem hinném. De nekem ez nagyon is valóságos volt.

Közöltem Felipével, hogy én is most állok utoljára a játékoskijáróban, nekem is ez az utolsó meccsem, nem mást szeretnék ünnepelni, meccs után a társaimmal akarok lenni. Megértette.

Amikor Felipe elment, a szememmel megkerestem Perezt. Nem volt nehéz megtalálni. Az egyetlen színes bőrű játékos volt köztünk. A kubai születésű, kőkemény Adonis tizenöt évet húzott le a spanyol válogatottban. Most maga elé meredt. Szeme helyén tűzgolyó égett, arca eltorzult a visszatartott sírástól. Aztán kitört belőle. Zokogott, mint egy kisgyerek. Kiállt a sorból, lerogyott a falhoz. Kezébe temette a fejét. Rázta a sírás.

Engem pedig a hideg rázott. Borsódzott a hátam. És mindenkié. Tovább dagadt a gombóc a torkomban. Szinte elviselhetetlenné erősödtek az érzéseim.

Ekkor jelent meg a folyosó elején a ceremóniamester. Határozott hangon, de udvariasan figyelmet kért. Jobb kezét a magasba emelte, a bal kezén lévő óráját maga elé tartotta, majd roppant teátrálisan visszaszámolt: five, four, three, two, one, aaaand, ordította, és karját lecsapva elugrott előlünk. Ki kellett lépni az alagút takarásából.

Az aréna tombolt. Magasba emelkedtek a magyar zászlók, piros, fehér, zöld lett minden. Szeretetáradat zúdult ránk a lelátókról. Pedig csak az ötödik helyért készültünk harcba szállni.

Vonultam a tömeg előtt, és nyeltem a könnyeimet. Csak arra tudtam gondolni: utoljára szurkolnak nekem a honfitársaim. Attól féltem, ott, mindenki előtt elbőgöm magam. És még hátravolt a bemutatás. Valahogy ki kell bírnod, szóltam magamra.

Number three: Norbert Madaras, dörögte a szpíker. Norbi fellépett a medence mellett futó bírói pástra.

Mindjárt én jövök, nem bőghetek!

Hiába nem akartam, kicsordult pár csepp.

Number four: Dénes Varga! És Dummi Norbi mellé emelkedett.

Bőgő masina, nem lesz katona! Kapd össze magad, ember! Szuggeráltam magam, de már szinte fuldokoltam az egyre nagyobbra növő torokgombócomtól.

Number five: Tamás, Kásás!

Üdvrivalgás.

Felléptem.

Valahogy mégis sikerült legyűrnöm azt a gombócot. Mosolyogtam, integettem. Majdnem belehaltam. Összefacsarodott a szívem, belerándult a gyomrom: ez volt az utolsó bemutatásom.

A ceremónia hátralévő részében igyekeztem arra gondolni, hogy ezt a meccset még meg kell nyerni valahogy, s ez működött. De csak addig, amíg véget nem ért, s amíg bele nem néztem a többiek szemébe. Mindenkié könnyes volt. Rám tört újra a sírógörcs. Mindenki mosolygott, de látták rajtam, hogy el vagyok érzékenyülve, és ez nem hagyta őket hidegen. Összepacsiztunk sorban. Utoljára. Beugrottunk a vízbe. Utoljára.

Lementem a víz alá, és elbőgtem magam.

Már képtelen voltam uralkodni magamon. Végképp sírásra görbült a szám, s éreztem, hogy eltorzul az egész fejem. Kirobbant belőlem minden.

Mély csend vett körül, csak a kitörő bőgésem furcsa bugyborékolásait hallottam. Siklottam a medence legalján. Patakzottak a könnyeim. Fél percet lehettem lent, és lassan megnyugodtam annyira, hogy föl merjek jönni.

Kibukkant a fejem, és újra eljutottak hozzám a telt házas aréna hangjai. A szurkolók és a kamerák már csak azt láthatták: vizes az arcom.

Kezdődhetett a meccs. Életem utolsó meccse.

Lenyomtam még pár hosszt, majd a szokásos szertartásra összeálltunk a kapunk előtt. Kört alkotva lebegtük a vízben, kezek középen. Újra tele lett a szemem könnyel. Biros Peti, a csapatkapitány, beszélni kezdett. Ő nem érzelgős típus. Most sem volt az. Azt mondta, látja, ez most nagyon nehéz csata lesz néhányunknak, de muszáj mindent félretennünk, le kell gázolni a spanyolokat. Persze, persze, feleltem magamban, mindjárt legázoljuk őket, csak még pityergek egy kicsit, és elvigyorodtam. Azt hittem jól vagyok.

Nyomjuk meg, mondta Peti, és egyszerre, még jobban összehajolva, átszellemülten, az aréna zsongásán túlkiabálva azt üvöltöttük: HAJRÁ, MAGYAROK!

Én utoljára.

És úgy, mint még soha. Oroszlánüvöltésre készültem, de macskanyávogás jött ki a torkomon. Cicahang.”

Pénteki nap volt, az iskola megkezdése utáni hetekben, amikor a fiam újabb pánikrohamot produkált a medencében. Aznap nem történt semmi kirívó az életükben. A könnyűnek mondható tanítási nap után, egy kellemes iskolai délután következett, amikor az őszi szüreti programot tartották, különböző játékokkal, állomásokkal, finom falatokkal (osztályonként a szülőktől). A program után gondoltuk, el kellene még jutni egy búváredzésre. A medencéig és az első két hosszig nem volt semmi, akkor beszorult a levegő a gyerek mellkasába, és megállt a világ. Szorult a torka, nem kapott levegőt, szorított a mellkasa. Korábban írtam már a pánikrohamról, ami nagyon hasonlít egy szívroham tüneteihez. Apa elvitte őt az ügyeletre, ahol ismét nem találtak semmi szervi elváltozást. Ült az asszisztens néni ölében, kicsit megszeretgették, együtt éreztek vele, hogy azok a maximalista szülei, mindent ki akarnak belőle hozni: iskolában, tanulásban és több sportban. Ezek szerint, ilyenek lennénk mi szülők... Akik nem támasztank továbbra sem elvárásokat a gyerek felé, sőt a 3. tesi egyesét megünnepelték azon mód hétköznap – mikor kapta-, hogy hurrá végre a gyerek valamiből bukásra áll, nem eminens, végre eljött az idő és kezdi megérteni, hogy nem kell mindenkinek és minden elvárásnak maximálisan megfelelnie! Attól még szerethető, és önmagáért szerethető ember!!!

A gyerek azonmód, hogy segítsenek rajta, kapott egy újabb, de nagyon enyhe nyugtatót (mondhatjuk azt nyugodtan: antidepresszánst!), amitől engem újra kitört a frász. Talán első 2-3 este evett belőle, azután valahogy „elfelejtettem adni” a napi adagot...

Egy ilyen élmény nem múlik el magától. A test / a psziché betegséget generál, a legkönnyebben mindig egy megfázást, valami kis fertőzést produkál. Akkor meg kell állni, időt kell magunknak hagyni, napok múlva folytatni, és szembenézni a történtekkel, majd felvenni a dolgok fonalát egy másik szinten...

Tehát jött a vírusfertőzés miatti szünet. Valahogy végigcsináltuk, ő élvezte az otthoni dolgokat, nem volt jól fizikailag, de ez még mindig egy elviselhetőbb állapot volt számára, mint iskolába járni, logopédia foglalkozáson dolgozni. Én megszakadtam az ebéd, a lecke mgszerzése, a dolgok átütemezése között. Sajnos emiatt sakkedzésre sem ment, pedig ott igazán magabiztosan, és elemében érzi magát. Mivel egy 6 napos munkahét volt, a következő néhány nap, elég lógós óráira nem teljesen gyógyultan, de bejárt.

Utolsó szombaton egyébként is tanulószobával kezdtek, ott tudta pótolni a németet, talán matematikán dolgoztak, de helyettesítő tanárral, a többi órán meglátogattak egy napközit, következőn enni adtak a környék madarainak – aminek egyenes következménye, hogy a helyi macskák ingyen svédasztalhoz jutottak, az összekoncentrálódott madárpopuláció miatt... Mindezt négyen, mert mindenki beteg volt, vagy versenyzett - ja és osztályfőnöki órán, stresszoldás volt, miért nem bírnak magukkal viselkedésileg, azok az osztálytársak, akik épp nincsenek jelen??? A jelenlévők ebben teljesen kompetensek voltak, nem ők viselkednek így...

Eljött a vasárnap este, és elhangzott fájdalmas arccal ez a mondat: Nem akarok iskolába menni!

Húúú, na ezen a ponton kell leülni beszélgetni, de azonnal!

Miért?

Szépen bogoztuk a szálakat. Először, miután beteg volt, a többiek azzal piszkálták, hogy biztos, már megint stresszelt, és emiatt hiányzott, ezt a tanároktól hallották? Tessék? Akkor megbeszéltük, hogy egy 10 éves mindent elhisz, amit neki mondnak! Honnan tudja, hogy ez az információ igaz, és nem hazudtak róla??? Biztos igazat mondott az osztálytársa?

Újra átbeszéltük, miért szorong, mi az a stressz? Miért fél előre azoktól a dolgoktól, amelyek meg sem történtek vele (?), és lehet soha nem is úgy fognak a dolgok történni, amire ő előtte számított! Azért oldunk meg utólag problémákat, hogy ne féljünk előre minden történéstől, és cselekvéstől az életünkben!

Megértette, ezen túlléptünk, az életben ezt a leckét már megtanulta...

Még mindig nem akart iskolába menni! Újabb miért? Nincsenek barátai, nem érzi jól magát a többiekkel, ő hiába nyitna, ők nem foglalkoznak vele. Mondtam, a lányok nem is fognak, arra készüljön fel, mert őket már a hetedikes fiúk érdeklik! A többi fiú meg hozzá képest úgy kamaszodik, hogy a fénysebesség sem éri őket utol, nem hogy ő! Jó lenne, ha végre elolvasná azt a könyvet, amit hetekkel korábban adtam a kezébe, ami a kamaszokról szól, mi történik a testével, arcával, hangjával, hangulatával, gondolataival, viszonyulásával a világ felé. Csöndben jegyzem meg, miért akarta volna elolvasni? Hiszen ez még nem az ő belülről jövő igénye, csupán azt látja, körülötte mindenki kifordult magából, és szinte meg van zavarodva!!!

Elemeztünk tovább, minden barátja elment az osztályból, „kisgimibe”, másik városba, vagy csak sportágak szerinti bontás miatt - másik osztályba. Ők voltak az addigi legjobb tanulók, akik közül most nagyon kevesen maradtak, az pedig természetes, hogy nagyon hiányoznak neki ezek a gyerekek! Ezt szintén megértette.

Ettől még nem akart iskolába menni. Nem volt más kártya a kezemben, minthogy felhoztam azt, minden délután a sakkedzéseken hasonló gondolkodású gyerekek társaságában lehet. Délutánig túl kell élni valahogy a napot, és arra gondolni, délután történnek a kellemes dolgok, ahol sikeres lehet... Meghallgatta, de közben ott lógott fölöttünk a levegőben az a tény, hogy aznap nyert egy sakk megyei kupát, és aranyérmet. Meg kell még azt a leckét nagyon tanulni, hogy nem lehetünk mindig a csúcson, és nem ünnepelnek állandóan bennünket, hanem vannak "nemszeretem hétköznapok", és a sikerek sem jönnek állandóan!

A fenti idézetben egy gyönyörű, és megható önvallomás olvasható Kásás Tamástól. A könyv ezzel kezdődik, miközben a később leírt - korábban megélt -, kibontakozó történet tele van vicces helyzetekkel, kacagtató sztorikkal, szerethető családi, magánéleti történetekkel, rengeteg példával: az edzéseken végzett munkáról, elhivatottságról, a versenyeken elért sikerekkel és kudarcokkal, az iskolai lógást, a tanulási követelményeknek való alkalmasság hiányát.

Egy élet leírása, amikor valaki mindent elér, de nincs motivációja és megfelelő egészsége a folytatáshoz. Látjuk, milyen egy csodálatos sportolói pályafutás vége, bepillantást kaphatunk a gyermekkorba, a fiatal felnőttkorba, sikerbe, kudarcba, boldogságba, naponta fellépő szorongásba. Szorongásba a környezet felé, a mindennapokban és a sportban.

Megtudhatjuk ebből az őszinte élettörténetből, milyen a hatalmas siker (a csúcs) utáni kiégettség, amikor a hétköznapokban kell az értékeket, a célokat, a sikert megtalálni.

Ez az utóbbi a legnagyobb teher, de az addig eltelt évek sem könnyűek, egy versenysportot űző sportoló számára.

Nem könnyű teljesíteni senkinek a sportolói lét kezdetén, sem benne, sem azt követő hétköznapi életben, de mindenkinek magának kell azt az élettapasztalatot megszereznie, hogy ezt fel tudja dolgozni, és teljes, értékekkel teli életet tudjon élni, egy sport végzése közben, és a befejezése után szintén - szorongva, vagy szorongás nélkül...

Almatócsni mézzel

Egyik este a vacsora főétele mellé, még valami desszertet szerettem volna készíteni. Ősszel nagyon sokféle almás ételt szoktunk sütni-főzni, így egy almatócsni mellett döntöttem.

A hozzávalókat a GAPS diéta szerint átgondoltam, így a liszt helyett kókuszlisztet használtam, a cukrot mézzel helyettesítettem.

Hozzávalók:

2 db édes alma

1 nagy evőkanál méz

Csipetnyi őrölt fahéjpor

1 tojás

2 evőkanál kókuszliszt

Zsiradék a sütéshez

Az almákat hámozás után, nagy lyukú reszelőn lereszeltem, hozzáadtam a mézet, tojást, majd belekevertem a kókuszlisztet. Egy formázható, de nem folyós masszát kaptam. A zsiradékot felforrósítottam, és az almás masszából kicsi, laposabb pogácsákat formáztam. Ezeket mindkét oldalán átsütöttem. Nem szabad túl gyorsan sütni, és a pogácsák ne legyenek túl vastagok, mert akkor a közepük nyers marad! Ha nem elég édes az elkészült tócsni, akkor tálalásnál mézzel még lecsorgathatjuk.

Gesztenyés süti mogyoróvajjal

Ebben a tanévben, már ötödik alkalommal készülhettünk a kisebbik fiam iskolájában, az őszi kavalkád egyik bulis napjára, amikor osztályonként a szülők dobják össze, a terülj-terülj asztalkákat. Édes, sós, házi, vagy bolti sütemények formájában. Én ismét két féle süteményt készítettem, az egyiket az osztálytársaknak, a másikat a GAPS diéta szabályait követve. Ebben az évben az volt az osztályfőnök kérése, hogy ne legyen krémes a sütemény, hanem eltartható, a maradékot el tudják tenni, a következő hétfőig. Egy after party, soha nem jön rosszkor…

Így én a jó öreg szaggatott mézes receptemet vettem elő, azt még hetek múlva simán lehet eszegetni! Tejfogakkal rendelkező kiskorúaknál, garantált egy ilyen friss süti elfogyasztása után, hogy másnap hajnalra még a Fogtündér is a látogatását teszi a családnál… mindenki fantáziájára bízom, hogy miért?

Így a buli előtt 2 nappal elkészült a sok-sok szaggatott mézes, de a díszítés a mínusz egyedik napra maradt. Előtte még gyakoroltam a szülői munkaközösségi tagság örömeit. 2 boltban, majd egy óráig tartó sorban állással sikerült az osztály bulira üdítőket vennem, papírtányérokat, és klassz műanyag söröspoharakat. Hát nem a műanyag söröspoharakért indultam, de vagy kávés méretű lett volna, vagy ez - már a második boltban! Erősen izgultam, jó cukros üdítőből, a srácok jól teleisszák magukat, azután addig pörögnek, míg szétverik az iskolát... Fél literes pohárból üdítő, ütős méret!  

 Mézes sütik az osztálytársaknak

A fiam süteményénél azt a kérést vettem figyelembe, hogy ne legyen krémes! A diéta tiltásai között korábban nem láttam, hogy sós mogyoróvajat ne lehetne használni, így azt csempésztem, a neki készített süteménybe. Ha a többieknek jutott cukor – süteményben, és üdítőbe csempészve-, akkor a fiam buli sütijéből sem hagyhattam ki ezt a hozzávalót. Attól buli, a buli, hogy néha szabályokat szegünk! Nem valami nagyot, mert a fondorlat a mogyoróvajban volt. Egy barna nádcukorral, mogyoródarabokkal ízesített vajat használtam.

A termék címkéjét nagyon alaposan átnéztem, nem tüntettek fel semmilyen ételadalékot, káros anyagot. Mégis az alábbi képen bemutatom, mi a különbség, a nálunk boltban kapható mogyoróvaj, és az afrikai, termelés helyén készült vaj között! Egyik sem tartalmazott tartósítószert, felesleges adalékanyagokat, színezéket. A nálunk boltban forgalmazott vaj kenhetőbb, lehet a cukortól? Az afrikai vaj keményebb, sötétebb színű, és tárolásnál egy olajréteg válik ki az üveg tetejére. Ezt állandóan össze kell keverni, hogy homogén maradjon. Ránk azért nem szokott romlani, mert a családban, az egy főre eső mókusok száma, pont négy! Imádjuk a mogyorót minden formában sósan, édesen, csokiban, vajnak, krémnek… Megjegyzem a macskát a mogyoróevésre, eddig nem sikerült rászoktatnunk. Mindig tudtam, hogy egy hálátlan dög! 

 

Balra az afrikai mogyoróvaj, jobbra a barna nádcukros mogyoróvaj van a tányéron 

A buli sütihez készítettem egy kavart gesztenyés süti alapot. Amikor kihűlt a lap, kiszaggattam egy masni formával (ha már bulira készült), és 1-1 darabot megtöltöttem a barna nádcukros mogyoróvajjal. A gyereket pedig - egy kis kóstoló után-, erősen elhessegettem a kész mű közeléből, hogy maradjon valami másnapra!   

 Azért maradt egy kis süti a bulira!