Játék, pedagógia, politika, társadalom...

Fiatalabb koromban nagyon szerettem Vámos Miklós beszélgetős műsorait, mert érdekes volt hallani azt, mit gondolnak a világról és éreznek magukban azok a megkérdezett beszélgetőtársak, akik az élet valamilyen területén elismertséget tudtak maguknak szerezni. Az utóbbi időben, életünkben Rónai Egon műsorai, szerkesztett beszélgetései vették át ezt a szerepet. Sajnos itt a gondolatok, érzelmek mellett a beszélgetéseket nagyon erősen átszövik a napi politikai történések, ezek társadalmi elbizonytalanító hatásai, de mit tegyünk, egy ilyen világban élünk...  

Az alábbi beszélgetésrészlet nagyon tetszett, emiatt szeretném megosztani ebben a blogban, hiszen a fiam mindennapi életét a játék határozza meg (versenysakk), amelyhez hátteret mi, a szülei biztosítjuk, de egy olyan közegben, amelyben elkerülhetetlenek a napi politikai hatások!

Rónai Egon: Húzós 2. Újabb beszélgetések

A mi rosszkedvünk csak szociális kód

Mérő László

Matematikus, pszichológus

Részlet 190-193. oldal

„- Csaba fia azt mondta, mindig volt önöknél otthon egy aktuális játék, és volt néhány év, amikor az a go volt. Így lett ő később bajnok, de az elején sem volt olyan soha, hogy egyből nyerni hagyta volna a gyereket. Az rossz pedagógia lenne?

- Nem tudom, de a gónak megvan az az érdekessége, hogy japán eredetű játék, és a japán kultúrában eleve másként gondolják. Tehát, magyarul úgy gondoljuk, hogy győzzön a jobb! Japánban nem így gondolják. Japánban úgy gondolják, hogy győzzön az, aki jobban küzd. Csakhogy ezt lehetetlenné teszi az, hogyha megvan a tudásfölénye valakinek. Leülök mondjuk, Polgár Judittal sakkozni, semmi értelme, mert hülyére ver. Ad nekem egy vezérelőnyt, az sem jó, mert akkor én fogom megverni, de mondjuk egy bástyaelőny környékén izgalmas partit fogunk játszani. És ha legyőzöm egy bástyaelőnnyel, nem fogom azt gondolni, hogy én vagyok a jobb sakkozó, de azt jogosan gondolom majd, hogy most jól küzdöttem. Szóval ez a japán hozzáállás, és ezt időnként érdemes átvenni. Miután a góról volt szó, ezt teljes természetességgel vettük át. Tehát az, hogy eleinte adtam neki kilenc előnyt, az nagyon sok. Az körülbelül annyi, mintha mondjuk, pingpongban ad az ember húsz pont előnyt és még egy magas labdát. Aztán már csak nyolc követ, hat követ, számoljunk lefelé. Öt pont előny már nem olyan sok pingpongban sem, de aztán eljött a pillanat, amikor már neki kellett volna előnyt adnia nekem, de ezt a gátat nagyon lassan törtük át. Tehát, amikor a Csaba előnyt adott nekem, akkor már rögtön három kő előnyt adott.

- Az milyen érzés volt? Hogy alulmaradt a fiával szemben? Vagy azt érezte, hogy ez így most akkor méltó küzdelem, vagy éppen büszkeséget, hogy milyen jó gyerek?

- Nem, csak hogy jobban játszik, mit csináljunk. Aztán most már nincs értelme játszanunk, mert nem tud annyi előnyt adni. Húsz pont és egy magas labda is kevés.

- Mondta, hogy nem politizál. Matematikus, pszichológiával foglalkozik, ezzel kapcsolatos kutatásokat vezet. De voltaképpen a politika kicsit erről is szól. Múltkor leírta, hogy Orbán Viktor milyen módon hisz a saját szavaiban, és milyen módon építi fel a megjelenését a nyilvánosság előtt. Hogy van benne düh, de az nem indulati, hanem felépített.

- Igen, így van.

- Ezzel önmagára hat, és ily módon később a tömegekre? Így lesz kölcsönhatássá?

- Ez úgy működik, hogy önmagára hat. A jó és rossz hatását a gondolkodásra nagyjából az utóbbi húsz évben elég jól feltárta a pszichológiai kutatás, a többi alapértékét még nem. Nagyon is hat az emberre az, hogy milyen érzelmeket él át. Egyrészt az emberek többsége számára a harag rossz tanácsadó, ahogy már a latinok is mondták, de fordítva is igaz. Van olyan, létezik olyan, hogy hirtelen felindulásból elkövetett okosság. Vannak olyan emberek, akiknél a düh kifejezetten az észérveik javulásához vezet.

- Ahogy csúnya szóval mondani szoktuk, felspannolja magát, hogy a legjobb formáját tudja hozni?

- Igen, ez nem mindenkire igaz, de sok emberre. Orbán Viktorra például gyanúm szerint érvényes, bár őt magát személyesen nem ismerem, és nem vizsgáltam.

- Szokta elemezni magában, vagy akár hivatalos vizsgálat formájában a magyar politikai szereplőket?

- Nem. Olyanok, amilyenek.

- Akkor viszont fordítsuk meg, nézzük a társadalmat! Azt mondjuk magunkról, hogy a magyar depresszióra hajló nép, hogy minket a rosszkedvünk visz évszázadok óta valamerre.

- Még ez sem igaz. Azért mondjuk magunkra, mert tényleg ilyenek vagyunk, de ettől még nem biztos, hogy ez így igaz. Nem én jöttem erre rá, hanem egy holland antropológus lány, aki a doktori disszertációját pont Budapesten írta. Rájött, hogy nem csak valahol Polinéziában vannak egzotikus helyek, hanem akár egy halpiac is az, ami Hollandiában van. De ő, mondjuk éppen a Hunyadi teret bökte ki, vagy egyáltalán Budapestet. Nem egyetemi tanárként kérdezett meg, hanem akkoriban céget vezettem, és láttam rajta tanári szemmel, hogy valamit furcsáll. Aztán az interjú után megkérdeztem tőle, hogy miért volt végig ilyen furcsálló. Hát, mondja, azért, mert most már vagy tíz-tizenkét magyar cégvezetőt megkérdezett, és mindegyik panaszkodott, én meg nem. Ezen csodálkozott. Szóval kiszáll, a mit tudom én 700-as BMW-ből – nekem nincs ilyen szemem hozzá, neki volt -, ott áll az ötezer dolláros öltönyében, és dől belőle a panasz. Eleinte hollandként az jutott eszébe, lehet, hogy az adóhivatal ügynökének nézik, és azért panaszkodnak itt neki. Ez magyarként eszünkbe se jutna. Aztán arra jött rá ez a holland kulturális antropológus lány, ez lett végül a tézise, a doktori disszertációjának a fő mondanivalója, hogy ebben az országban ez a szociális kód. Tehát, ahogy az olasz túloz, nagy széles gesztusokkal magyaráz, a német visszafogott, az amerikai keep smiling, folyton mosolyog, ugyanúgy a magyar meg folyton panaszkodik, és ez ugyanúgy nem jelent semmit. Ez nálunk csak az alaphang.”