A haragról I.

                  „Soha nem gurulok dühbe, helyette tumort növesztek.”

                 Woody Allen egyik filmjének mondata.

Haragszunk másra, haragszunk magunkra...

Az utóbbi időben jó néhány sakkversenyen megfordultunk, ahol a harag, különböző formáival találkoztam. Haraggal a szülőtől a gyereke felé, a gyerek haragja maga felé, a történtek miatt.

A harag kifejezése, számomra azt jelenti, hogy valakit egy történés miatt csalódás, vagy veszteség ér az életében. Ez lehet valós, vagy vélt, érzelmi, erkölcsi, vagyoni, számára bármi...

Harag a szülőtől –

Számomra mindig nagyon furcsa, mikor egy versenyen, a szülő nagyon haragszik – sőt dühös - a gyerekére, mert az veszített, alulmaradt másokkal szemben. Kiabálás, düh, harag a saját gyereke felé. Azt nem vitatom, hogy néha haragszunk, dühösek vagyunk a gyerekünkre, de az más élethelyzet, amikor veszélybe sodorja magát, veszélyezteti a saját fizikai épségét, vagy másokét...

A szülők részéről, a versenyeken látott mérhetetlen indulatot, én nem tudom megérteni, mert megszégyenítő a gyereknek! Annak a gyereknek, aki a szülő saját gyereke, és maga is csalódott a történtek miatt, ráadásul egy csomó ember előtt, még meg is alázzák a kudarcáért... Néha, egészen szélsőséges módon!

Harag a gyerektől –

A gyerek csalódott, egyébként is haragszik magára, amit még fokoz a külső szülői harag...

Én azt gondolom, ebben a helyzetben a szülőnek nincs joga így viselkedni, főleg nem azzal a gyerekkel, akit szeret, aki miatt ott van! Amikor ezt a gyereket először a karjaiban tartotta, akkor eszébe jutott egyáltalán, hogy így fog valaha viselkedni a gyerekével? Természetesen az út idáig nagyon hosszú, a felnőtt szülővé válik, mert a gyerek teszi azzá, formálja őt. Nem születünk szülőnek, a gyerekhez pedig nem mellékelnek használati útmutatót...

Az edző, egy másik történet! Ő már haragudhat, hiszen ez kettőjük közös munkája, kudarca, eredménytelensége. Viszont neki sincs joga megalázni, bántalmazni a kudarcot, vereséget szenvedő gyereket, amihez hasonló példát sajnos láthattunk, egy szombathelyi országos diákolimpián!

A kudarc után, a gyerek haragszik magára, a világra, a körülményekre, vagy másokra. Viszont ezt az érzést, hogy haragszom, dühös vagyok, valahogy a felcseperedés alatt meg kell tanulni, tudni kell kezelni... Ehhez a gyerek mintákat lát a szülőtől, a környezetétől, a közösségtől, ahol él, vagy ha ez szélsőséges viselkedést vált ki nála, tudatosan kell vele megtanítani, hogyan viselkedjen, kezelje ezt az érzést! Míg kisgyermekkorban nincsenek szavak, addig a gyermek a dühét és haragját tettekkel tudja kifejezni. A tanulás, szocializálódás, vagy a látott minta alapján kell azt elsajátítania, hogyan fordítsa át a fizikai (ütés, üvöltés, dühöngés) cselekvéseket verbális formába, szóbeli haraggá. Egy életkoron túl, tőle elvárhatóan, ne tettekkel fejezze ki az érzéseit, hanem szavakkal.

A fiam, minden csalódottságát magában tartja, befelé fordítja az érzett kudarcot, haragot. Emiatt szorong, a környezete felé terheltnek, szomorúnak látszik. Nagyon ritkán dühöng családi körben, vagy versenyeken. Ezért lesz furcsa környezetében, bárki számára a következő eset.

A fenti hosszú bevezetőt, azért írtam, ami egy miskolci versenyen történt velünk, és A haragról II. bejegyzésben folytatom!