A haragról II.

A miskolci országos egyéni diákolimpián másfél nap alatt 9 fordulót játszottak a gyerekek. Ez nagyon megterhelő volt számukra - főleg a kicsiknek -, mind fizikailag, mind pszichésen. A versenyt egy hatalmas sportcsarnokban rendezték meg. Ez a méret, majd később lesz érdekes!


Az első nap 6 fordulója sikeres volt. Hiszen élete első ilyen versenyén vett részt, 1300 élő ponttal játszott 1700-1800 élő pontos gyerekekkel. A 6 fordulóból 2 vereséggel, 2 döntetlennel és 2 győzelemmel állt fel. A második napon, mindhárom fordulót elveszítette. A játékteret, a nézőtértől egy kötélsorral választották el, amin túl az első 5 perc után, sem szülő, sem edző nem tartózkodhatott. A fiam, az utolsó fordulót követően, miután kijött a játéktérről, haragból úgy a földhöz vágta a kezében lévő füzetet és két tollat, hogy visszhangzott bele az egész sportcsarnok! Közben még nagyon sokan játszottak. Addig sem volt nagy zaj a csarnokban, de erre még a levegő is megállt néhány pillanatra...


Ott nem szidtuk le ezért a számunkra helytelen cselekedetért, inkább megpróbáltuk megvigasztalni, és nyugtatni, mert látszott rajta a fáradság, valamint a sok küzdés után, mennyire dühös és csalódott az eredménye miatt...


Én sem vettem figyelmen kívül a gyerekem „füzetledobását”, néztem rosszallóan, de nem akkor volt ott a helye és ideje a szavaknak! Hosszú idő egy autóban 4 órát utazással tölteni, de nagyon építő beszélgetések születnek ilyenkor. Kérdeztük tőle, hogy azért volt-e dühös, mert magát hibáztatta az utolsó két játék kudarcáért? Csalódott volt? Erre igennel válaszolt.

Próbáltam a fiammal, arról beszélgetni, hogy miként lehet a dühünket másként kifejezni, mint tettekkel? Milyen az, mikor a felgyülemlett energiát, dühöt és csalódottságot szavakkal fejezzük ki, mert egy kisgyerek dobálhat, üthet, neki még nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy ezt az érzést átfordítsa szavakra. Ő pedig már elég nagy ahhoz, hogy szavakat használjon! Azt hiszem, ezen a folyamaton a gyerekkel sokat kell majd együtt dolgoznunk, aki ugye nem a szavak embere, soha nem volt az...


Amit el szerettem volna neki mondani, hogy megértse: mit tanulhatott a kudarcából? Az edző, még a verseny helyszínén elmondta, minden volt és meglévő tanítványának, hogy a többi iskolatársukhoz, kortársukhoz képest, mennyi munkát látott tőlük, ebben a két napban! Mi innen folytattuk az együtt gondolkodást. Próbáltuk arra rávezetni, hogy minden döntésünkért mi vagyunk a felelősek. A döntésünk lehet eredményes, sikeres, vagy sikertelen. Ebben a sportban a sikertelen, és eredménytelen döntés veszteséget, kudarcot eredményez. Megértetni vele, hogy ez a felnőtt életben pont így működik. Ő most ezzel a vereséggel és kudarccal azt tanulta meg, hogy mindenki felelős saját magáért, a döntéseiért...

Ezt meg lehet az életben 10 évesen tanulni, de lehet 20, 30 éves korban is. Egy biztos, mindenki életében eljön egyszer egy olyan helyzet, amikor ezt át kell élnie, és a saját maga, vagy a világ felé irányuló haragján elgondolkodva, meg kell értenie, hogy a döntései a saját, vagy mások életére hatással vannak!

Ez a kép Szombathelyen készült, de egy versenyen a jelen lévők létszámát, és a csarnok méreteit szeretném vele érzékeltetni!

Szombathelyről maradtak boldogabb élményeink is...