M. Kiss
Csaba – Kásás Tamás: KÁSA
Előjáték –
Utólag, 9-12. oldalak
2012., idézet:
“Pár perc
múlva, már újra köpenyben, a játékoskijáróban sorakoztunk. Szabályosan,
sapkaszám szerint, ahogy kell. A bal falnál a spanyolok, a jobbnál a magyarok.
Az aréna már zúgott. Tömve volt most is. A lelátókon rengeteg magyar. Majdnem
hazai pálya. Mi pedig álltunk az alagútban, vártuk, hogy kimehessünk. Na, itt
kezdődtek a bajok. Itt fordult igazán komolyra a dolog.
Az történt,
hogy a spanyol sorból Felipe Perrone, akivel együtt játszottam sokáig az olasz
Pro Reccóban, odalépett hozzám. Azt mondta, szeretné, ha meccs után odamennénk
hozzájuk, mert Ivan Pereznek ez a mai az élete utolsó válogatott meccse, és
kicsit megünnepelnénk.
Ilyen nincs
gondoltam. Ha más mesélné, hogy élete utolsó válogatott meccsén arra kérik,
ünnepelje meg valaki más életének utolsó válogatott meccsét, tán el sem hinném.
De nekem ez nagyon is valóságos volt.
Közöltem
Felipével, hogy én is most állok utoljára a játékoskijáróban, nekem is ez az
utolsó meccsem, nem mást szeretnék ünnepelni, meccs után a társaimmal akarok
lenni. Megértette.
Amikor
Felipe elment, a szememmel megkerestem Perezt. Nem volt nehéz megtalálni. Az
egyetlen színes bőrű játékos volt köztünk. A kubai születésű, kőkemény Adonis
tizenöt évet húzott le a spanyol válogatottban. Most maga elé meredt. Szeme
helyén tűzgolyó égett, arca eltorzult a visszatartott sírástól. Aztán kitört
belőle. Zokogott, mint egy kisgyerek. Kiállt a sorból, lerogyott a falhoz.
Kezébe temette a fejét. Rázta a sírás.
Engem pedig
a hideg rázott. Borsódzott a hátam. És mindenkié. Tovább dagadt a gombóc a
torkomban. Szinte elviselhetetlenné erősödtek az érzéseim.
Ekkor
jelent meg a folyosó elején a ceremóniamester. Határozott hangon, de udvariasan
figyelmet kért. Jobb kezét a magasba emelte, a bal kezén lévő óráját maga elé
tartotta, majd roppant teátrálisan visszaszámolt: five, four, three, two, one,
aaaand, ordította, és karját lecsapva elugrott előlünk. Ki kellett lépni az
alagút takarásából.
Az aréna
tombolt. Magasba emelkedtek a magyar zászlók, piros, fehér, zöld lett minden.
Szeretetáradat zúdult ránk a lelátókról. Pedig csak az ötödik helyért
készültünk harcba szállni.
Vonultam a
tömeg előtt, és nyeltem a könnyeimet. Csak arra tudtam gondolni: utoljára
szurkolnak nekem a honfitársaim. Attól féltem, ott, mindenki előtt elbőgöm
magam. És még hátravolt a bemutatás. Valahogy ki kell bírnod, szóltam magamra.
Number
three: Norbert Madaras, dörögte a szpíker. Norbi fellépett a medence mellett
futó bírói pástra.
Mindjárt én
jövök, nem bőghetek!
Hiába nem
akartam, kicsordult pár csepp.
Number
four: Dénes Varga! És Dummi Norbi mellé emelkedett.
Bőgő
masina, nem lesz katona! Kapd össze magad, ember! Szuggeráltam magam, de már
szinte fuldokoltam az egyre nagyobbra növő torokgombócomtól.
Number
five: Tamás, Kásás!
Üdvrivalgás.
Felléptem.
Valahogy
mégis sikerült legyűrnöm azt a gombócot. Mosolyogtam, integettem. Majdnem
belehaltam. Összefacsarodott a szívem, belerándult a gyomrom: ez volt az utolsó
bemutatásom.
A ceremónia
hátralévő részében igyekeztem arra gondolni, hogy ezt a meccset még meg kell
nyerni valahogy, s ez működött. De csak addig, amíg véget nem ért, s amíg bele
nem néztem a többiek szemébe. Mindenkié könnyes volt. Rám tört újra a
sírógörcs. Mindenki mosolygott, de látták rajtam, hogy el vagyok érzékenyülve,
és ez nem hagyta őket hidegen. Összepacsiztunk sorban. Utoljára. Beugrottunk a
vízbe. Utoljára.
Lementem a
víz alá, és elbőgtem magam.
Már
képtelen voltam uralkodni magamon. Végképp sírásra görbült a szám, s éreztem,
hogy eltorzul az egész fejem. Kirobbant belőlem minden.
Mély csend
vett körül, csak a kitörő bőgésem furcsa bugyborékolásait hallottam. Siklottam
a medence legalján. Patakzottak a könnyeim. Fél percet lehettem lent, és lassan
megnyugodtam annyira, hogy föl merjek jönni.
Kibukkant a
fejem, és újra eljutottak hozzám a telt házas aréna hangjai. A szurkolók és a
kamerák már csak azt láthatták: vizes az arcom.
Kezdődhetett
a meccs. Életem utolsó meccse.
Lenyomtam
még pár hosszt, majd a szokásos szertartásra összeálltunk a kapunk előtt. Kört
alkotva lebegtük a vízben, kezek középen. Újra tele lett a szemem könnyel.
Biros Peti, a csapatkapitány, beszélni kezdett. Ő nem érzelgős típus. Most sem
volt az. Azt mondta, látja, ez most nagyon nehéz csata lesz néhányunknak, de
muszáj mindent félretennünk, le kell gázolni a spanyolokat. Persze, persze,
feleltem magamban, mindjárt legázoljuk őket, csak még pityergek egy kicsit, és
elvigyorodtam. Azt hittem jól vagyok.
Nyomjuk
meg, mondta Peti, és egyszerre, még jobban összehajolva, átszellemülten, az
aréna zsongásán túlkiabálva azt üvöltöttük: HAJRÁ, MAGYAROK!
Én
utoljára.
És úgy,
mint még soha. Oroszlánüvöltésre készültem, de macskanyávogás jött ki a
torkomon. Cicahang.”
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhz3OxV-i5Ttfgf4hhA9VLtQFltrCDfQDApq3p8PEFn0BCNw1bHmGj_TRtUZe7MdTrV8WGqL6lbThDaBMeZpBzQthefVwPM-yi9w37wDwFj8aGyQ018IzWzrBLX2AYt31hgRBXSawX2OdE/s1600/SDC11927.JPG)
Pénteki nap
volt, az iskola megkezdése utáni hetekben, amikor a fiam újabb pánikrohamot
produkált a medencében. Aznap nem történt semmi kirívó az életükben. A
könnyűnek mondható tanítási nap után, egy kellemes iskolai délután következett,
amikor az őszi szüreti programot tartották, különböző játékokkal, állomásokkal,
finom falatokkal (osztályonként a szülőktől). A program után gondoltuk, el
kellene még jutni egy búváredzésre. A medencéig és az első két hosszig nem volt
semmi, akkor beszorult a levegő a gyerek mellkasába, és megállt a világ.
Szorult a torka, nem kapott levegőt, szorított a mellkasa. Korábban írtam már a
pánikrohamról, ami nagyon hasonlít egy szívroham tüneteihez. Apa elvitte őt az
ügyeletre, ahol ismét nem találtak semmi szervi elváltozást. Ült az asszisztens
néni ölében, kicsit megszeretgették, együtt éreztek vele, hogy azok a
maximalista szülei, mindent ki akarnak belőle hozni: iskolában, tanulásban és
több sportban. Ezek szerint, ilyenek
lennénk mi szülők... Akik nem támasztank továbbra sem elvárásokat a gyerek
felé, sőt a 3. tesi egyesét megünnepelték azon mód hétköznap – mikor kapta-,
hogy hurrá végre a gyerek valamiből bukásra áll, nem eminens, végre eljött az
idő és kezdi megérteni, hogy nem kell mindenkinek és minden elvárásnak maximálisan
megfelelnie! Attól még szerethető, és önmagáért szerethető ember!!!
A gyerek
azonmód, hogy segítsenek rajta, kapott egy újabb, de nagyon enyhe nyugtatót
(mondhatjuk azt nyugodtan: antidepresszánst!), amitől engem újra kitört a
frász. Talán első 2-3 este evett belőle, azután valahogy „elfelejtettem adni”
a napi adagot...
Egy ilyen
élmény nem múlik el magától. A test / a psziché betegséget generál, a
legkönnyebben mindig egy megfázást, valami kis fertőzést produkál. Akkor meg
kell állni, időt kell magunknak hagyni, napok múlva folytatni, és szembenézni a
történtekkel, majd felvenni a dolgok fonalát egy másik szinten...
Tehát jött
a vírusfertőzés miatti szünet. Valahogy végigcsináltuk, ő élvezte az otthoni
dolgokat, nem volt jól fizikailag, de ez még mindig egy elviselhetőbb állapot
volt számára, mint iskolába járni, logopédia foglalkozáson dolgozni. Én megszakadtam az ebéd, a lecke mgszerzése, a dolgok átütemezése között. Sajnos
emiatt sakkedzésre sem ment, pedig ott igazán magabiztosan, és elemében érzi
magát. Mivel egy 6 napos munkahét volt, a következő néhány nap, elég lógós
óráira nem teljesen gyógyultan, de bejárt.
Utolsó
szombaton egyébként is tanulószobával kezdtek, ott tudta pótolni a németet,
talán matematikán dolgoztak, de helyettesítő tanárral, a többi órán
meglátogattak egy napközit, következőn enni adtak a környék madarainak – aminek
egyenes következménye, hogy a helyi macskák ingyen svédasztalhoz jutottak, az
összekoncentrálódott madárpopuláció miatt... Mindezt négyen, mert mindenki
beteg volt, vagy versenyzett - ja és osztályfőnöki órán, stresszoldás volt,
miért nem bírnak magukkal viselkedésileg, azok az osztálytársak, akik épp
nincsenek jelen??? A jelenlévők ebben teljesen kompetensek voltak, nem ők viselkednek így...
Eljött a
vasárnap este, és elhangzott fájdalmas arccal ez a mondat: Nem akarok iskolába
menni!
Húúú, na
ezen a ponton kell leülni beszélgetni, de azonnal!
Miért?
Szépen
bogoztuk a szálakat. Először, miután beteg volt, a többiek azzal piszkálták,
hogy biztos, már megint stresszelt, és emiatt hiányzott, ezt a tanároktól
hallották? Tessék? Akkor megbeszéltük, hogy egy 10 éves mindent elhisz, amit
neki mondnak! Honnan tudja, hogy ez az információ igaz, és nem hazudtak róla???
Biztos igazat mondott az osztálytársa?
Újra átbeszéltük, miért szorong, mi
az a stressz? Miért fél előre azoktól a dolgoktól, amelyek meg sem történtek
vele (?), és lehet soha nem is úgy fognak a dolgok történni, amire ő előtte
számított! Azért oldunk meg utólag problémákat, hogy ne féljünk előre minden
történéstől, és cselekvéstől az életünkben!
Megértette,
ezen túlléptünk, az életben ezt a leckét már megtanulta...
Még mindig
nem akart iskolába menni! Újabb miért? Nincsenek barátai, nem érzi jól magát a
többiekkel, ő hiába nyitna, ők nem foglalkoznak vele. Mondtam, a lányok nem is
fognak, arra készüljön fel, mert őket már a hetedikes fiúk érdeklik! A többi
fiú meg hozzá képest úgy kamaszodik, hogy a fénysebesség sem éri őket utol, nem
hogy ő! Jó lenne, ha végre elolvasná azt a könyvet, amit hetekkel korábban
adtam a kezébe, ami a kamaszokról szól, mi történik a testével, arcával,
hangjával, hangulatával, gondolataival, viszonyulásával a világ felé. Csöndben jegyzem meg, miért akarta volna
elolvasni? Hiszen ez még nem az ő belülről jövő igénye, csupán azt látja, körülötte
mindenki kifordult magából, és szinte meg van zavarodva!!!
Elemeztünk
tovább, minden barátja elment az osztályból, „kisgimibe”, másik városba, vagy
csak sportágak szerinti bontás miatt - másik osztályba. Ők voltak az addigi legjobb
tanulók, akik közül most nagyon kevesen maradtak, az pedig természetes, hogy
nagyon hiányoznak neki ezek a gyerekek! Ezt szintén megértette.
Ettől még
nem akart iskolába menni. Nem volt más kártya a kezemben, minthogy felhoztam
azt, minden délután a sakkedzéseken hasonló gondolkodású gyerekek társaságában
lehet. Délutánig túl kell élni valahogy a napot, és arra gondolni, délután
történnek a kellemes dolgok, ahol sikeres lehet... Meghallgatta, de közben ott
lógott fölöttünk a levegőben az a tény, hogy aznap nyert egy sakk megyei kupát,
és aranyérmet. Meg kell még azt a leckét nagyon tanulni, hogy nem lehetünk
mindig a csúcson, és nem ünnepelnek állandóan bennünket, hanem vannak "nemszeretem
hétköznapok", és a sikerek sem jönnek állandóan!
A fenti
idézetben egy gyönyörű, és megható önvallomás olvasható Kásás Tamástól. A könyv
ezzel kezdődik, miközben a később leírt - korábban megélt -, kibontakozó
történet tele van vicces helyzetekkel, kacagtató sztorikkal, szerethető családi,
magánéleti történetekkel, rengeteg példával: az edzéseken végzett munkáról,
elhivatottságról, a versenyeken elért sikerekkel és kudarcokkal, az iskolai
lógást, a tanulási követelményeknek való alkalmasság hiányát.
Egy élet
leírása, amikor valaki mindent elér, de nincs motivációja és megfelelő
egészsége a folytatáshoz. Látjuk, milyen egy csodálatos sportolói pályafutás
vége, bepillantást kaphatunk a gyermekkorba, a fiatal felnőttkorba, sikerbe,
kudarcba, boldogságba, naponta fellépő szorongásba. Szorongásba a környezet
felé, a mindennapokban és a sportban.
Megtudhatjuk
ebből az őszinte élettörténetből, milyen a hatalmas siker (a csúcs) utáni
kiégettség, amikor a hétköznapokban kell az értékeket, a célokat, a sikert megtalálni.
Ez az
utóbbi a legnagyobb teher, de az addig eltelt évek sem könnyűek, egy
versenysportot űző sportoló számára.
Nem könnyű
teljesíteni senkinek a sportolói lét kezdetén, sem benne, sem azt követő
hétköznapi életben, de mindenkinek magának kell azt az élettapasztalatot
megszereznie, hogy ezt fel tudja dolgozni, és teljes, értékekkel teli életet
tudjon élni, egy sport végzése közben, és a befejezése után szintén - szorongva,
vagy szorongás nélkül...