Velünk sem könnyű!

Velünk sem könnyű szülőkkel, ezt be kell látnom, ha az egyesületek és edzők oldaláról nézem a világot! Velem, meg főleg nem…

A témán való gondolkodást, egy virtuális térben zajló beszélgetés indította el bennem: Miszerint mi szülők sem könnyítjük meg az edzők dolgát, a gyerekeink felkészítése, vagy versenyen való szerepeltetése közben. Én, ettől függetlenül szülői oldalról írok le néhány gondolatot!

Nagyon szerettem a Fehér tenyér c. filmet, iszonyú nehéz téma, és elgondolkodtatja a nézőt. Ebben a filmben látható egy sportoló gyermek, és a felnőtt edző kettőse. Miért szenvedett a gyermek a múltban, és miért szenved a felnőtt férfi, aki edző a mában? Tegnapi holnapunk…

Viszont ezt a sorsot nem szánnám, sem a saját gyerekemnek, sem más gyerekének… Mikor egyesületet választ egy szülő, van olyan ember, aki miatt oda akarja vinni a gyerekét. Megbízik benne, a gyerek szereti azt a felnőttet, aki irányítani fogja.

Sajnos ez a mi esetünkben sem így történt. Az edző, aki miatt sokan úszni vitték a gyereküket - egyesületi döntés alapján -, még sem az ő edzőjük lett. Kezdtük elölről, rettentően sok problémával. Volt külön egyesületi megbeszélés, ahová a szülők és az egyesület vezetői, az edző jelenlétében beszélték meg a problémákat, ami ott tartott akkor, hogy vagy megy az edző, vagy a gyerekek nem mennek. A csapat fele a távozást akarta, a másik fele pedig védte, hogy itt egy ember munkájáról, életéről van szó, nem fogunk csak úgy valakit elküldetni. Akkor szembesítettem az egyesületet, hogy mi egy adott ember miatt vagyunk ott, és hittünk az ígéretnek, mert a gyerekeinket tárt karokkal várták volna más iskolák a beiratkozásnál! Mi döntöttünk szülőként az adott sportiskola, és sport mellett… Ami ebben a történetben a megdöbbentő volt, nem a technikai felkészítést, azt a módszert támadták elsősorban a szülők, ami edzésen történt, hanem a pedagógia hozzáállást, a gyerekekkel való bánásmódot. Sehogyan nem talált ez az úszóosztály és edző egymásra, ami állítólag más évfolyamban remekül működött. Nem mennék ezekbe a huzavonákba mélyebben, mert nem akarok senkit megsérteni vele…

Soha nem szóltam bele, a gyerekeim egyetlen pedagógusának, fejlesztő szakemberének sem oktatási, sem zenei oldalon a szakmai munkájába. Sőt megköszöntem, és hálás voltam nekik! Nem értek hozzá, ha értettem volna, megtanítom otthon, egy magántanulónak, és ezzel a kör bezárult. Viszont egy dolgot soha nem hagytam szó nélkül, a következetlenséget, a kapkodást, az egyik percről, másikra változtatott dolgokat, a nevelési – pedagógiai hibákat. Ezt az elvet követtem az edzések, edzők esetében is.

Nehéz pl. azt szó nélkül hagyni, mikor a fiam utolsónak indult úszni minden edzésen, és utolsónak ért ki a partra, a többiek már régen az edző következő utasítását hallgatták, mire ő vagy kérdezett a többiektől, vagy nem tudta mi a feladat? Ha kérdezett, ne beszéljen, ha nem kérdezett nem tudta a feladatot végrehajtani. Szörnyű értékelései voltak félévente az egyesülettől, és voltak még így egy páran, amit a mai napig nem értenek a szülők, mert kitűnő tanuló, jeles /kitünő szorgalmú és magaviseletű gyerekekről beszélünk, egy poroszos pedagógiát követő iskolában. Én szó nélkül hagytam…

Egyik évvégén volt az a pont, amikor az edzővel képtelenség volt kommunikálni, mert egyszerűen nem lehetett sem szóban, sem írásban utolérni, a tőle küldött írásbeli tájékoztató csak arra volt jó, hogy mi szülők semmit ne tudjunk, vagy ne úgy legyenek dolgok… nem ragozom, lehetne sérelmeket, bármit, de a bejegyzést azzal kezdtem, velünk szülőkkel sem könnyű az edzőknek!

Én ekkor mondtam ki, hogy köszönöm, az én pénzemért, az én időm kárára, ne szórakozzon velem senki! Nem voltam hajlandó tovább együttműködni a gyerek érdekében. Nem költöm az általam megkeresett pénzt arra, hogy felszerelést vegyek, versenyre fizessek a gyereknek, és támogassam, vagy fizessem az utazást odáig, közben egyikünket se vegyenek emberszámba. Ez a döntés, akkor azt jelentette, hogy a fiam nem ment több úszóedzésre, nem volt tovább az egyesület tagja. Volt egy nyarunk az iskolának kérvényt írni, hogy szeretnénk, ha abban az osztályban maradhatna, ahová 2 évet járt. Sikerült, ha nem - megyünk másik iskolába… Kerestünk másik két egyesületet, ahol a fiam akar teljesíteni, szereti azokat a sportokat. Viszont a mai napig megkockáztatom, ha az egyesület anno nem módosít annak az edzőnek a személyén, aki miatt sokan vittük a mostani iskolába a gyerekünket, és úszni, az én fiam még mai napig úszna, és később a vízilabda felé orientálódott volna…

Azóta nem győztem a sakkos oldalról azt hallgatni, hogy nagyon hálásak az úszóegyesületnek - a korábban történtek miatt -, mert ők nyertek egy olyan gyereket, aki fegyelmezett, akar és tud dolgozni!

Az utóbbi másfél évben értünk el oda, hogy akik a fiamat sakkon és búváredzésen edzik, azokat feltétel nélkül el tudja fogadni, és szeretni! Ez pedig nagyon fontos, talán a legfontosabb. Meg akar nekik felelni, dolgozni akar a sikerért, és a versenyeken visszaadni valamit azoknak, akik tanították, felkészítették – büszkék lehessenek rá, örülhessenek a sikerének. A mi szülői örömünk határtalan, de aki felkészíti a gyerekünket, bármilyen versenyre, az az edző látja mögötte a munkát, amiért csak hálásak lehetünk neki!

Rajtam kívül még sokan leírhatnák a történetüket, miért hagyták abba azt a sportot, amibe a gyerekük, és ők a háttérből rengeteg energiát fektettek, biztos lennének megrázóbbak, lehet azokból többet okulhatnánk, tanulhatnánk…